ELŐNYÖS ÜZLET

5. RÉSZ

• Dila

A korház étkezőjében válogattam egy talcára össze azokat az ételeket, amik izlettek. Mellettem meg ugyan ezzel volt elfoglalva Melisa.
Persze ő nem hagyta szó nélkül, hogy nem tetszik a menü.

- Sosincs jó vacsora. - panaszkodott, majd rám nézett. - Már ne vedd sértésnek.

- Ugyan. - legyintett.

A helyzet az, hogy a korházat apám alapította már jó néhány éve. Apropó lassan közeledünk a 65 éves fordulóhoz.
Apám nem rég tért át a nyugdíjasok oldalára, úgy érezte, hogy a több, mint 60 éves munkálatai után ráférne a pihenés.
És miutan ez megtörtént vettek nem messze a várostól egy gyönyörű birtokot, ahová a minap hívott el édesanyám.

- Elmehetnél a birtokra. - ült le Melisa az egyik üres asztalhoz, majd követtem őt. - Megérdemelsz egy kis pihenést. Keményen dolgozol.

- Nem is tudom. Talán majd egyszer. - tanakodtam hangosan. - Jelenleg sok beteg van. Persze mindig számolni kell az újabbakkal.

- Dila. Nem veheted a nyakadba az egész világ baját. - érintette meg az asztalon pihenő kezem.

- Tudom, de nem vagyok biztos Kerem ügyében sem. Túl hamar hagyta el a korházat.

- Saját felelősségre tette. - vonta meg vállait, mialatt szájába tett egy falat krumplit.

- Van egy olyan érzésem, hogy barmalyik pillanatban újra ide kerülhet.

Épp az evőeszközt közelítettem a szamhoz, amikor a hangos bemondón bemondták a nevem.

- Dila Duran doktornőt várják a sürgősségi osztályon. - ezt vagy haromszor is megismételte a jól ismert női hang, majd sokat mondóan összenéztünk Melisaval.

Egyszerre pattantunk fel és siettünk a sürgősségi osztályra.
Útközben a zsebemből a sztetoszkópom a nyakam köré varázsoltam.

Amint elértük az osztályt, a folyoson Serkan sietett velem szembe.

- Kerem Hakanoğlu az. A 265-ös szoba. - hadarta, mire egy pillanatra Melisara néztem, aki szintén engem nézett.

Beléptünk az említett szobába és azonnal szembe találtam magam Keremmel, aki magatehetetlenül feküdt a korházi ágyon.

- Mi történt? - kérdeztem a nővéreket, akik épp vérnyomást és cukor színtet mértek.

- A vérnyomás lesz a ludas. - nézett fel egy röpke pillanatra Deren. - Elképesztő gyorsasággal ver a szíve.

- Azonnal hozzatok a raktárból gyógyszeres infúziót. Vénásan kell adnunk. Addig is Melisa kérlek tégy be egy kanült.

Az asszisztensem azonnal munkához látott én közben megfigyeltem Kerem reakcióit a gépezeteken keresztül.

Deren betoppant az infúzióval a kezében, amit átvéve már ezerszer begyakorolt mozdulatokkal kötöttem be és így akadály mentesen juthatott be a vénába.

- Dila beszélhetünk? - érintette meg a vállam Serkan.

- Igen.

Miután láttam, hogy a beteg megkapta a megfelelő ellátást elhagytam a szobát és a férfival elindultunk az irodámba.

- Mit szeretnél?

- Azt hiszem, hogy Kerem most miattam van ilyen állapotban. - súrolta meg halántékát gondterhelten.

Értetlenül vontam fel szemöldökeim.

- Kifejtenéd bővebben?

- Délután megjelent a hullaházban, minden áron látni akarta jegyesét. Én figyelmeztettem, hogy... Érted, hogy értem. De nem is a látványa akasztotta ki, hanem az a hír, hogy egy hónapos terhes volt. Ő ezt nem tudta. Biztos vagyok benne, hogy ez volt az oka a rosszullétnek. - ült le zaklatottan a kanapére. - Annak a férfinak így is van elég baja, most meg tettem rá egy lapáttal.

Mellé siettem, majd bíztatóan végig simítottam a kezén.

- Serkan ez nem a te hibád. Ha nem te akkor valaki más közli vele és ugyan így reagált volna a teste.

- De akkor is pocsékul érzem magam emiatt. - nézett rám.

- Mert jó ember vagy, akinek helyén van a szíve. - küldtem felé egy mosolyt.

- Köszönöm Dila.

Serkan távozása után fáradtan estem bele a forgószékembe, majd hosszan fújtam ki a levegőt.
Csak akkor vettem észre az asztalomon egy cetlit, amin apró és elegáns betűk döltek a jobb irányba.
Érdeklődve vettem kézbe a sárga színű cetlit, majd olvasni kezdtem.

Köszönöm, hogy elintézte azt, hogy kiengedjenek doktornő. Hálás vagyok érte.
Sajnálom azt, hogy olyan indulatosan beszéltem önnel délelőtt. Kérem nézze el nekem!

Kerem Hakanoğlu.

Azon vettem észre magam, hogy amikor a rövid üzenet végére értem, mosolygok.

Tény és való, kissé rosszul esett az a beszélgetésünk a korteremben, amit egymással folytattunk.
Minden kétséget kizáróan Kerem egy elképesztően büszke ember és ennyiből is rájöttem arra, hogy nem hagyja, hogy a férfiú büszkesége megcsorbúljon.

A szívemnek jól esett a bocsanat kérése. A kis cetlit az íróasztalom fiókjába csúsztattam bele.

Melisa lépett be kopogtatás után a szobába.

- Csak szólni akartam, hogy értesítettem a családját.

- Köszönöm Melisa. - mosolyogtam rá. - Most már haza mehetsz. Hosszú volt a nap és fárasztó.

- Csak akkor ha te is jössz.

- De még hátra van az esti vizit a betegeknél.

- Ne már! Úgy csinálsz, mintha nem bizhatnád rá másra.

Ezzel nem tudtam vitatkozni, hisz igaza volt.
Habár szerettem én elvégezni az efféle feladatokat. Szerintem fontos jó kapcsolatot kialakítani a páciensekkel. Hisz ha nincs meg a bizalom, akkor a fene megette.

Az épülett előtt elválltak útjaink, de még hozzátette.

- Fontold meg azt a pihenést.

- Nem ígérek semmit. - kiáltottam utána.

Fáradtan lépkedtem az autón felé, de elidőztem előtte egy kicsit, mert a táskámból sehogy sem akart előkerülni a kulcs.

- Doktornő!

A hang irányába pördültem, majd nem messze tőlem megláttam Kerem szüleit.
Már jó néhányszor láttam őket úgyhogy nem okozott gondot a felismerés.

- Jó estét!

- Önnek is. Elnézést, hogy feltartjuk, de aggódunk Kerem fiúnk miatt. Nemrég értesítettek, hogy ismét be kellett hozniuk. Hogy van?

- Jobban van. Miután bekerült az állapota javúlt.

- Mi váltotta ki ezt a rohamot?

Nem én leszek a rossz hír közlője. Azt már nem. Á-á!

- Tudomásom szerint kapott egy rossz hírt, ami miatt izgalmi állapotba került és a szíve nem reagált túl jól.

- Jaj Kemal mit tettünk, hogy ezt a csapást kell viselnünk? - szipogta az asszony, mire a férje kedvesen átkarolta.

- Ne aggódjanak. Mi itt vagyunk és minden nap igyekszünk, majd segíteni a fiúknak.

Mondtam biztatóan, mire a nő hálásan nézett rám könnyes szemeivel.

- Hálásan köszönjük doktornő!

- Ez a dolgom. További szép estét! - köszönten el tőlünk.

Még láttam, ahogy sietős léptekkel célba vették a korház bejáratát.

Hiába is mondjuk egy szülőnek, hogy ne aggódjon a gyereke miatt. De ez hülyeség. Melyik szülő nem aggódik a saját vére miatt. Ez így van rendjén.

Mondtam gondolatban, majd indítottam és kanyarodtam haza felé.