ELŐNYÖS ÜZLET

~ 2. ÉVAD ~ 1. RÉSZ

• Kerem

Kellemes súlytalanság uralkodott az egész testemen. Mintha lebegtem volna, akárcsak a felhők az égen. Csak akkor vettem észre, hogy egy réten fekszem a fűben és az eget kémlelem.
Meg akartam emelni kezeim, de mintha súly nehezedett volna rá, az húzta vissza a puha fűbe.
Ezuttal a fejem akartam megemelni de az sem ment. Egy kicsit pánikba estem.

Jobb oldalamról egy kéz nyúlt az arcomhoz, mire az irányába néztem.

Efsun feküdt mellettem lágy mosollyal az arcán. Az arca sima volt, a homlokan kisimúltak a ráncok, amik akkor jelentek meg amikor haragudott vagy éppen nagyon koncentrált. A hatalmas kékeszöldes szemeivel engem figyelt hangtalan, miközben az arcom simogatta szüntelen.

Ő sem és én sem szóltunk semmit.

Megfogtam az arcomat simogató kezét, majd az ajkamhoz vezetve nyomtam rá egy könnyed csókot.

A lelkem csordúltik telt örömmel és elégedettséggel, minek hatására hosszan hunytam le szemeim, hogy átadjam magam teljesen neki.

Annyira meghitt volt az a pillanat, nem akartam, hogy vége legyen. Örökre ott tudtam volna maradni és ott feküdni a fűben Efsunnal együtt.
Minden gondtalan volt és magától értetődő, akárcsak egy szép mesében.

Hosszan szívtam be a friss levegőt, ami keveredett Efsun kellemes parfümjének aromájával.

Kinyitva szemeim ismét oldalra fordultam, hogy Efsun szép arcát nézhessem, de ezuttal már nem volt ott.

A hely ahol az imént feküdt mellettem, semmi árulkodó jelét nem mutatta annak, hogy volt ott valaki.
Azonnal fel akartam állni, hogy utána kiáltsak, de még mindig nem tudtam megmozdulni fekvő helyzetemből.

– Efsun! – kiáltottam kétségbeesetten.

– Itt vagyok Kerem. – szólt vissza boldogságtól sugárzó hanggal a távolból.

– Hol? – vettem erőt magamon és sikerült felállnom, majd körülnéztem.

– Hát itt. – integetett egy fa mellől.

Nagy léptekkel indultam el felé, de minden egyes lépésem után egyre csak nött a közöttünk lévő távolság.

– Siess Kerem. – hallottam egyre távolabbról a hangját.

Egyre kétségbeesettebb lettem, mert már sehol sem láttam őt. Csak hallottam. De a hangja is egyre csak halványodott a nagy mezőn mígnem egyszercsak teljesen el nem mosódott.

A szemembe könnyek szöktek, majd telitorokból a nevét üvöltöttem, mint egy megsebzett vadállat.

– EFSUN!

             *****

A szemeim azonnal kipattantak, de a napfény erős hatása miatt a tekintetem homályos volt. Nem láttam semmit. Csak színeket, de azok is összemosódtak. Még körvonalakat sem láttam. Próbáltam hunyorítani, abban reménykedve, hogy majd kitisztúl a világ a szememben.
De így is beletelt amíg láttam annyira, hogy feliserjem a helyiséget ahol voltam.

Egy szobaban voltam és éppen a plafont bámultam, ami hófehér színben nézett vissza rám.

Mellettem valami csipogott egyenletesen csak néha-néha ütötte félre a ritmust. A fejem lassan megpróbáltam megemelni, de amikor istentelen fájdalom hasított bele, azonnal visszahanyatlottam a párnára.

Mégis, hol a pokolban vagyok? Mi történt velem?

Próbáltam kutakodni az elmémben, de nem jártam nagy sikerrel. Semmire sem emlékeztem.

A szobában lépteket hallottam, majd azok is elhalkultak, majd a távolból valami hang ütötte meg fülem, de nem értettem.

A szentségit, hogy fáj a fejem!

A kezem a homlokomra szorítottam, és csak akkor vettem észre, hogy az ujjamra van csatolva valami gépezet.

Megerőltettem magam és sikerült félig ülő helyzetbe küzdenem magam az ágyban. Akkor vettem észre, hogy az ingem háromnegyedig ki volt gombolva, míg a mellkasomon és a hasamon valami korongok voltak rátapadva, úgy vagy öt darab.

Miért vagyok korházban? – kérdeztem magamtól gondolatban.
Majd mind akit fejbe vertek azonnal beugrott, hogy mi történt.

– Efsun! – magamat is sikerült meglepnem, hogy mennyire magabíztosan és erőteljesen mondtam ki a nevét. Pedig nem éreztem magamban semmi erőt.

A következő pillanatban egy ismerős doktornő lépett be a terembe, aki azonnal hozzám lépett, majd egy lámpával a szemeimbe világított.

– Testi reakciók rendben. – mondta, majd hátra firdult. – Ezt kérlek jegyezd fel, Melisa.

– Hogy kerültem ide? – kérdeztem, mert erre még nem emlékeztem.

A doktornő lenézett rám.

– Rosszúl lett, majd a barátai behozták.

– Mióta vagyok eszméletlen? – kérdeztem esetlenül.

– Két napja.

– Te jó ég! Említette a barátaimat. Ők most hol vannak?

– A családja és Demir barátja kint vannak és várakoznak.

– Kérem küldje be Demirt, mert úgy érzem, hogy itt bolondulok meg a kétségektől. – néztem rá könyörgően.

– Rendben, de nem maradhat orvosi felügyelet nélkül.

Azzal kiküldte az ápolónőt, aki már nem tért vissza. De hála égnek Demir futó léptekkel érkezett meg.

– Kerem jól vagy? – sietett ágyamhoz azonnal.

– Mond, hogy a hír nem igaz. – ragadtam meg pólóját olyan erősen, hogy a gép az ujjamról leesett és az ujjperceim lefehéredtek.

Demir elkapta tekintetét rólam, majd nyelt egy hatalmasat.

– Mondj már valamit. – rángattam meg amennyire csak tudtam. – Mondd, hogy nem igaz.

– Ne kérd, hogy hazudjak. – nézett végre rám homályos szemekkel.

– Mi? – hitetlenkedtem tovább.

Nem akartam elhinni, hogy Efsun nincs többé. Számomra nem létezik ez az opció.

– Nem. Ez nem lehet igaz. – ráztam fejem nemlegesen. – Hol a telefonom? Hm? – kezdtem el a készülék után kutatni, de nem találtam sehol. – Hol van? Most fel fogom hívni, ő meg felveszi és azt fogja mondani, hogy Szaúd-Arábiában van.

A tapacsok hátráltattak a mozgásban, így két mozdulattal lekaptam magamról, de egy így is rajtam maradt. Azzal már nem törődtem.

– Hol az az átkozott telefon?

A gép sípolni kezdett mellettem, mire Demir ijedten hátrált meg.

– Kérem uram távozzon. Komplikációk léptek fel. El kell látnunk a beteget. – mondta a doktornő.

– Nem vagyok én bete... – ki sem tudtam mondani, amikor a kezemmel meg kellett támaszkodnom, mert hirtelen megszédültem és még az erőm is elhagyott.

Az orvos egy tűt szúrt a vénámba, majd pillanatok alatt újra homályosan láttam, mígnem minden el nem sötétedett megint.