Az elveszett húg (Bts ff.) BEFEJEZETT

17. rész

Byul szemszög:

Mikor már annyira szétvertek, hogy szinte már csak a láncok tartottak, hisz annyi vért vesztettem, hogy az már egy kisebb tónak is elmenne, amennyi összegyűlt körülöttem.
De ezek meg még mindig nem hagyták abba. Csak ütöttek, rúgtak ott ahol értek. És még csak ezután jött a java, ám ekkor a kamera már nem ment szerencsére. De jobb is volt ez így. Ugyanis megint megtette. Megint a földbetiporta a becsületemet, és megint megalázott. És, hogy mivel? Hát azzal kérlek szépen drága olvasó, hogy megerőszakolt. De úgy, hogy a felesége végig ott volt, és csak nézte ahogyan a férje belémvágja magát, és míg ő élvezkedik, addig én ott fekszek( mostmár ) az oszlophoz láncolva, még mindig vérző sebekkel, és patakokban folyó könnyekkel az arcomon. Mert megtörtem. Megint.

Már végre vége ennek. De úgyérzem, hogy lassan elájulok. Hisz már vagy két napja nem ettem, de szerencsére inni azt tudtam, így legalább nem halok meg. Bár szerintem jó pár ember ennek csak örülne, és szerintem is jobb lenne így. Hisz kinek kéne egy ilyen kétbalkezes, és ügyefogyott ember, aki semmit sem tud magától mehcsinálni. A válasz pedig az, hogy senkinek.
De attól még küzdök, mivel úgy érzem, hogy eljönnek értem, hogy még van remény. Bár már nem sokáig húzom ezt. És az a legrosszabb az egészben, hogy a bátyámtól, akit a legjobban szeretek a földön, az ő. És én pedig cserbenhagytam. Azon sem csodálkoznék, ha már nem kellenék neki. De mint már mondtam, még van remény. Hisz az hal meg utoljára.

-Na mi van kicsi játékszer. Élvezted?- rázott vissza bambulásomból Ádám hangja.

-Kapjátok be azt a nemlétező faszomat a világvégén csillámföldön.

-Hogy mersz így beszélni velünk?!- sipította azon a magas hangján Évucika. Akit én annyira de annyira szeretek. Pff... Irónia mindenek felett.

-Egyszerűen és nagyszerűen drágaságom.

És mikor mosolyomat meglátta, olyan lett a feje mint valami chilinek. De olyannyira, hogy még a jelenlegi helyzetemben is majdnem elröhögtem magam.
De amikor ez már majdnem megtörtént, akkor valami rendkívül fémes ízt éreztem meg a számban. Viszont mielőtt még elragadott volna a kellemes öntudatlanság, berúgták a nehéz vasajtót, majd lövések gördültek el. Még egyszer éreztem azt az égető fájdalmat, majd képszakadás. Ennyi.

RapMon szemszög:

Éppen a nappaliban gondolkoztunk a dalunk szövegén, mikor megcsörrent a telefonom.
Magyar szám volt, így kinyomtam. De utána jutott eszembe, hogy ez a kár a rendőr kapitány is lehetett, így kirohantam a konyhába mint az őrült, hogy a többiek ne hallják ezt a beszélgetést, hisz tudom, hogy akkor úgy elkezdenének ordítozni, meg rohangálni mint az őrültek. Kivéve Sugát, mivel ő simán bealudna rajta, mint amikor egyszer csak vacsora időbe tudtunk beszúrni egy begbeszélést, és belefejelt a ramenjébe, majd mikor feleszmélt csak annyit kérdezett, hogy: Van valami az arcomon vagy mi a szart néztek rajtam?

De, hogy visszatérjek a témához, jó lenne már, visszahívni azt a bizonyos személyt. A végen még nem veszi fel, és akkor nekem annyi.

(Most csak magyarul fogom leírni a beszélgetést a két fél között, de képzeljétek el, hogy az angol. Köszi.)

-Jónapot kívánok. Kim NamJoon vagyok. Aki bement még tegnap önökhöz a barátom ügyében. Elnézést, hogy nem vettem fel önnek, csak teljesen elfelejtettem, hogy ön magyar számról fog hívni.

-Jó napot. Semmi probléma nincs. De ugye volt egy kérése ha jól emlékszem.

-Igen. Van valami probléma esetleg? Elmenjek önhöz?

-Erre semmi szükség uram. Ugyanis éppenséggel önökért megyünk. Vagy ha tud valamelyikük vezetni akkor megadnám a címet, és eljöhetnének maguk is ha ez nem probléma.

-Persze. Van olyan aki tud. De ezt miért kérdezi?

-Megvan a barátjuk.

-Tessék?! Hol?! Mondja a címet és máris megyünk.

-Rendben. A cím pedig *****.

-Köszönöm. Máris ottvagyunk.

Beszélgetés vége.

-FIÚK! MINDENKI A KOCSIBA! MOST!

-Oké Nam. De mi ez a nagy siettség.

-Ugye mondtam nektek azt a szívességet, amit a rendőrségen mondtam.

-Igen. De annak mi köze van ehez?

-Az fiúk, hogy ezt a szívességet most teljesítették. De most már mindenki befele abba a kicseszett kocsiba!!- ordítottam a végét, mivel miközben beszéltem, addig elértünk az autókhoz is.

Jungkook szemszög:

A helyszínen:

Mikor odaértünk rengeteg rendőrautót, kommandóst, meg vagy kettő mentőautó is volt a gyár előtt. De hogy hol is vagyunk most? Hát kedves olvasó, mi éppen a Margitsziget egyik legeldugottabb, és kicsit sem barátságos területén ülünk az autóban, mivelhogy nem engednek oda minket. De nem érdekel! Én akkor is oda megyek!

-Én nem ülök itt tovább tétlenül! Ha lelőnek sem érdekel! A húgom van oda bent! Szóval vagy jösztök velem vagy itt maradtok!

-Én megértelek Kook. Úgyhogy megyek én is. Csak egyet kérek. Ne kiabálj már az ég szerelmére!

-Köszi Jin. Valaki még? Nem? Oké. Akkor menjünk Jin.

Miután kiszálltunk, meglepődve tapasztaltam, hogy majdnem mindenki jön utánunk. És az a majdnem, csak egy ember miatt lett majdnem. Méghozzá Jimin miatt. Vagy. Vá vá vá várjunk csak egy pillanatot. Ez meg mégis mit keres itt. Úgy tudtam, hogy őt nem érdekli Byul. Na meg főleg miatta is van ez az egész.

De most nem fogok ezzel tovább foglalkozni, hisz a húgomért jöttünk. Most ő a legfontosabb.
Itt vagyok Byul. Nekem te vagy a legfontosabb...

Sziasztok!

Na végre. Itt vagyok a következő részel. Utólag is bocsánat, ha valahol kicsit depis lett.
De remélem azért tetszett nektek.
A következő résszel kapcsolatban semmit sem ígérek, de megpróbálok sietni.
Addig is Puszi!
Ui.: A fenti képet én készítettem.
Remélem, hogy érthetően fogalmaztam.