Az elveszett húg (Bts ff.) BEFEJEZETT

85. rész

Mina szemszög:

A tervem fuccsba dőlt és elbuktam. Mindenről csak Jeon Byul tehet.

Nem az én hibám, hogy miután össze törte magát az én zseniális tervemnek köszönhetően, az a nagyon kevés rajongója még így is kitart mellette.

Én a helyükben inkább elfeledkeztem volna egy ilyen kétbalkezes és tehetségtelen emberről. Ők viszont nem.

Az utolsó esélyem az az egyik pletykalapnak, névtelenül írt cikk volt.

Egy ideig jól is működött, hiszen eléggé sokan elpártoltak tőle.

Viszont ez sem lehetett fenékig tejfel, hiszen valahogyan rájöttek, hogy én adtam az anyagot a cikkhez névtelenül, ráadásul még a hanganyagot is összevágtam.

Pedig annyira jók voltak a kilátásaim. Nem hittem volna, hogy így lesz vége.

Nem is akartam elhinni, mindaddig amíg egy szép nap, amikor éppen pakoltam a cuccomat ugyanis pont aznap utaztam volna el az országból, néhány rendőr kopogtatott az ajtómon.

Tudtam miért jönnek. De azt is tudtam, hogy abban a pillanatban minden esélyem elszállt...

Így hát hagytam, hogy a letartóztatási parancsot felmutatva, megbilincseljenek és bevigyenek az őrsre, ahol már egy peres ügy is várt...

Itt ért véget minden. Ezt pedig csakis egy személynek köszönhettem. Jeon Byulnak.

Ő vette el a karierem, ő vette el a szerelmem és ő tette tönkre az életem...

Byul szemszög:

5 kemény hét.

Ennyi van a hátam mögött. Eddig tartott az, hogy teljesen rendbe jöjjek és ennyi idő kellett ahoz is, hogy a pereskedés is véget érjen.

Ezalatt az idő alatt a tananyagban is behoztam minden eddigi lemaradásomat. Emellett visszatértem a közösségi oldalakra és lassan, de fokozatosan visszatértem a próbákhoz is.

Az állóképességem eléggé lecsökkent ezalatt az idő alatt, de amikor végre, egy nagyon hosszú idő után ott álltam az egyik próbateremben este, egyedül és elindítottam a zenét, akkor éreztem, hogy mi hiányzott nagyon az életemből.

A zene átjárta minden porcikámat és csak mozogtam a dal ritmusára. Nem én irányítottam a testemet és a mozdulataimat, hanem a zene és a szöveg. Teljesen átszellemültem.

Persze a végére teljesen kifáradtam, de a fülig érő mosolyt az arcomról akkor sem lehetett volna letörölni semmivel...

-Csipkerózsika. Ideje fel kelni.

-De nem akarooook.

Erre a válasz csak annyi volt, hogy aki megzavarta az álmomat, egy egyszerű mozdulattal lerántotta rólam a meleget és biztonságot nyújtó takarót.

-Add visszaaaa.

-Nem nem. Tessék szépen felkelni. Ideje lenne munkába indulni.

-Csak  még 5 percet.- azzal vissza is dőltem a párnáim közé és már aludtam is volna vissza....

-Na azt már nem.- ezzel a lendülettel pedig az illető a vállára vett és elkezdett engem lecipelni az emeletről, ki tudja hova.

-Ne mááár.- panaszkodtam még mindig félálomban.

-Esküszöm. Veled néha nehezebb, mint egy fél éves babával.

-Milyen baba? Hol?- kaptam fel a fejem. Rólam tudni kell, hogy imádom azokat a kis csöppségeket, csakúgy mint Tae, így sokszor közösen idegesítjük ezzel a többieket.

-Ne kezd megint. Kérlek.- nevetett fel valaki a háttérben.

-Te aztán eltunyultál hugi.- nevetett fel a felkeltőm, aki mint kiderült a bátyám.

-Nem is. Csak valaki megzavarta azt, hogy nyugdtan tudjak aludni.- morogtam durcásan.

-Főleg úgy, hogy már majdnem 8 óra van, tehát nemsokára el kel indulnunk dolgozni Baba.- szólalt meg Jimin is.

-Miért, mennyi az idő?

-7:45

-És csak most szóltok?! Istenem! mentem készülődni!- kiáltottam hátra a nevető társaság felé, miközben én a lépcsőn rohantam felfelé, hogy időben el tudjak készülni...

Nagy nehezen, mert még a fejem eléggé félkómás volt, összekészülődtem, majd miután Jin is a kezembe nyomott egy szendvicset, egy kis késéssel de elindultunk az ügynökséghez.

Az elmúlt időszakban bejöttem már jópárszor, de akkor még nem kellett ilyen korán kelnem, meg inkább csak rövidebb megbeszélések miatt, vagy egy- két nagyon rövid próba miatt látogattam el ide.

Most viszont egy igazi felüdülés volt, hogy a titkos és nagyon rövid próbáim mellett végre úgy is bemehetek egy terembe, hogy senki nem szól rám, hogy vigyázzak magamra és ne erőltessem meg magamat. bezzeg amikkor az erőnléti (újbóli) felkészítésem volt, akkor senki nem pátyolgatott ennyire.

Már kezdett kicsit idegesítő lenni, de ennek most végre vége.

Egy gyors megbeszélés után a főnökkel (amire szó szerint beestem) mehettem is a szokásos próbatermembe. Ott már vártak a háttértáncosok, akik egy hatalmas öleléssel köszöntöttek engem.

-Jó újra itt látni téged.- mosolyogtak.

-Jó újra itt lenni.

-Ismerős még a tánc?- kérdezte az egyikük, azt hiszem Linett.

-Persze. Azért mert egy kicsit eltunyultam, attól még itt van minden.- nevettem miközben a fejemre mutattam, ezzel szemléltetve amit mondtam.

-Kicsit? Azért nehogy olyan legyél, mint egy vénasszony?- nevettek.

-Majd csak utánad. Nyanya.- nevettem el én is magam.

A mai nap is viszonylag hamar eltelt én pedig nagyon jól éreztem magam. A legtöbb ember nem szeret munkába járni és ott is csak unottan csinálja a dolgát, vagy éppen idegeskedik.

Én azonban nem. persze vannak olyan napok, amikor legszívesebben otthagynék mindent és mindenkit, de nem lehet minden egy habos sütemény. Ezt már nagyon jól megtapasztaltam, nem is egyszer.

Viszont ezeket leszámítva, imádom a munkámat és azt amit most már újra, minden nap csinálok...

Na sziasztok kicsi Virágocskák!

Itt is van az újabb rész. Őszintén zólva, ezt már nem tudom sokáig húzni, úgyhogy már nem sok van hátra a sztori végéig.

Addig viszont még van pár dolog a tarsolyomban.

Puszi!