Jeon Byult még kiskorában rabolták el testvére mellől, aki már nem is emlékszik rá. De ennyi idő után rátalál egy videója alapján ami egy a róluk mintázott és feldolgozott zeneszám.
Sajnos eközben Byul élete sem egy habostorta, ugyanis gyerekkori el...
Csip... csip... csip... Ez a folytonos és már-már idegtépő hang fogadott amikor magamhoz tértem, egy ismeretlen, fehér szobában és eléggé bepánikoltam (ismét). De amikor megláttam, hogy a csapattársaim ott alszanak mellettem megnyugodtam. Hisz nekem nem az számít, hogy hol vagy hogyan vagyok, hanem az, hogy a fiúk jól vannak és velem vannak. Csak azt lenne jó tudni, hogy mi van a húgommal... És ez az a dolog ami még nagyon nyugtalanít. Viszont ahogy újból körbenéztem megláttam egy másik kórházi ágyban. Testéből csövek és drótok álltak ki. Feje, karja, és a teste még jó néhány része be volt kötözve, és jó pár sebet láttam ami össze volt varrva. És ezt mind csak innen láttam. Bele se merek gondolni, hogy mi minden történhetett vele.
Aztán abban a pillanatban, azon a helyen... rájöttem. Rájöttem arra, hogy mi történt igazából, és, hogy ez mind. Ez mind szinte csak miattam történt. És ebben az a legrosszabb, hogy így végül igaza lett annak a fránya kígyónak. Ennek tudatában egyre idegesebb is lettem egyszeriben. Erre pedig a rámkötött gép is nemtettszését jelezte, mivel eszeveszett, hangos csipogásba kezdett, amire Namjoon-ék is felkeltek, majd Jin elfutott egy nővérért, míg a zöbbiek nyugtatni próbáltak, csak kevés sikerrel.
-Jungkook! Jungkook! Nyugi! Minden oké!- rántott vissza Namjoon hangja a valóságba.
-Nyugodjál már le!- ordított rám már Suga is.
-Hogy a francba tudnék lenyugodni?! Hah?! Hisz ez mind miattam van! Nem fogjátok fel! Én csak ártok! Én mindenkinek csak ártani tudok!
És itt megint elpattant bennem valami. Felkeltem és elkezdtem törni zúzni. Ekkor már a fiúk sem tudtak lefogni. Pont mint tegnap. És olyan deja vu érzésem lett. Csak most nem egy mentős nyomott belém egy tűt, hanem egy ügyeletes nővér. És feketeség megint. De ez nem olyan volt mint az előbbi feketeség. Ez rövidebb ideig tartott. Ugyanis pár perc múlva megint magamnál voltam, csak nem a padlón, hanem az ágyban. Megint. Csak most két dolog megváltozott, vagyis nem. Három dolog. 1. bent volt egy orvos 2. a húgom ébren volt. És 3. én nem tudtam mozogni. Ez vagy a nyugtató hatása amit ( gondolom én) kaptam, vagy már megint lefognak valamivel. És mint később kiderült, hál' istennek az első verzió volt a nyerő.
-Úgy látszik felkelt a mi kis csipke rózsikánk. Nyugodjon meg amit most érez az csak a nyugtató hatása, amit kapott. Úgyhogy pánikra semmi ok.- jelent meg egy orvos az ágyam előtt, és elvégzett pár vizsgálatott.
B... By... Byul...- nyögtem ki akadozva és erőtlenül, de már mást nem is tudtam volna.
-Nyugalom. A húga rendben van. A műtét is sikeres volt, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Nem olyan súlyos a helyzet mint amilyennek az látszik. Sok seb volt ugyan ami eléggé mély és veszélyes volt számára, de semmi baja nem lett a beavatkozás során. És a csak párnak lesz maradandó nyoma. A nyugtatónak amit kapott pedig egy pár órán belül elmúlik a hatása. Ha valami problémájuk van, akkor csak nyomják meg a nővérhívó gombot. Viszont ha megbocsájtanak akkor én mennék is, hisz még van egy pár páciensem. További szép napot!
-További szép napot önnek is.- szólalt meg végül Suga.
És most jöhet a lecseszés...
-Jeon Jungkook. Miért csináltad ezt hmm? Azért amit akkor mondtál, amikor elkezdtél őrjöngeni? Az egész szint felkelt miattad. Köztúk a húgod is.! Mond csak te teljesen megvesztél?! És csak, hogy tudd, meg visszatérve az előbbi témára. Mi az, hogy te csak ártani tudsz mindenkinek? Meg mi akar az lenni, hogy ez a te hibád? Mert ez rohadtul nincs így csak, hogy tudjál róla. Te tetted ezt Byullal? Nem. Úgyhogy nem te vagy ezért a hibás. Meg fogd fel végre. Te mindig ott próbálsz segíteni ahol csak lehet, amikor csak tudsz, vagy ha nincs is időd, de azért is odajössz hozzánk ha látod valami bajunk van. Így máris megcáfoltuk azt, hogy te mindenkinek csak ártasz.- ért hosszú monológja végére Namjoon.
-Na most én jövök. Drága és egyetlen kis golden makne-nk. Mi a jó lópikula kis faszát képzeltél? Ez nem hozzádvaló viselkedés. Úgyhogy most igazán megérdemelnéd, azt, hogy velem kelljen főznöd egy hétig... De mivel nem otthon vagyunk ez elmarad későbbre.
-Ez volt aztán a tartalmas leszidás Jin mondhatom.
-Jól van na. Ez inkább Namjoon feladata marad szerintem. És Suga. Kicsivel több tiszteletet az idösebb felé.
Na igen. Ez nálunk a leszidás. És, hogy miért az lesz a feladatom, hogy főzzek? Hát pont azért mert egyrészt nemtudok, másrészt pedig Jinnel az egy kész rémálom. Szóval isten mentsen meg tőle...
Ezen elmélkedésemből az én drága húgocskám rántott vissza. Mivel volt olyan bugyuta, hogy kikelt az ágyból amit nagyon nem lett volna szabad neki, és rámugrott. Egyszerűen csak rámugrott. De ebben az volt a furcsa, hogy éreztem is. Szóval szerintem kezd elmúlni a szer hatása...
Byul szemszög:
Már egyszerűen nem bírtam magammal. Hallottam miket mondott reggel/ este Jungkook. Teljesen lesokkoltam. Nem hittem volna, hogy ezt érzi, hisz szinte sosem mutatta ki az érzéseit ilyen téren. Na de vissza térve a témára. Egyszerűen megpróbáltam kikelni az ágyból még az idősebbek monológjának vége felé, de a V nem engedte. Majd miután eléggé szúrós szemmel néztem rá, vegül elengedett, de csak miután sóhajtott egy akkorát, hogy szerintem még Tae bolygólyán is hallották. Na de. Mint már említettem kikeltem nagy nehez az ágyból és a maga elé meredő bátyám felé kezdtem "sétálni" ami még csak úgy ment, hogy kapaszkodtam mindenkibe. Majd mikor oda értem a maga elé meredő fiúhoz, egyszerűen ráugrottam. Nem érdekelt, hogy fájt, csak az érdekelt, hogy végre megölelhettem. De az ami még jobban esett és egyban meglepett, az az volt, hogy vissza is ölelt. Erre vártam már mióta. Meleg ölelésére hatalmas kezivel, arra, hogy azt mondja most már semmi baj nem lehet, mert ő megvéd és vigyáz rám. Nálam pedig ekkor tört el a mécses...
Hangos zokogásban törtem ki. Az sem érdekelt mit gondolnak rólam a többiek. A hosszú szenvedés, a hiánya a hazámnak, a bátyámnak, a szüleimnek. Ez mind most jött ki rajtam. Lehet, hogy kívülről egy hisztis picsának látszódhattam, de nem érdekelt semmi.
-Shhh... Nyugi Byul. Mostmár minden rendben. Itt vagyunk ne félj... Shhh... Kérlek ne sírj. Ajjjj... Most én is sírni fogok.- szólalt meg legnagyobb örömömre a bátyuskám. Nem érdekelt, hogy mennyire volt rekedtes a hangja, de legalább hallhattam. És utolsó mondatán nem tudtam nem elmosolyodni, olyan cuki volt.
-A... Annyira...Hi... Hiányoztál. Én... Én el sem tudom mondani, hogy... hogy mennyire... Sa... Sajnálomh...- törtem ki könnyekben. Ismét.
-Semmi baj picim. Most már semmi baj.- de lehetett hallani a hangján, hogy mindjárt sír.
Ezt a nagyon lelkizős pillanatunkat pedig egy ajtócsapódás, majd valakinek az igen szapora léptei zavarták meg.
Sziasztok kicsi Virágocskáim! Vajon kknek a léptei voltak azok? Egyébként hozzám képest elég hamar itt van a következő rész. Nagy nehezen írtam meg ugyan és nem is lett a legjobb, de most csak ennyire tellett tőlem, úgyhogy elnézéseteket kérem ezért. (Helyesírási hibák előfordulhatnak) De jézus mária! Hisz amikor megláttam ezt, azt hittem, hogy ott menten ájulok el! Másoknak sokkal nagyobb ez a szám az igaz. De azt, hogy ennyi megtekintés lesz az ÉN kis szarságomon azt nem gondoltam volna. 1,1K! Oh my god!
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Legyen szép estétek, amint udom jelentkezek. De addig is. Puszi!
