Ezért kell hogy elengedjelek... (the 100 fanfiction)

4/7

Mikor a parthoz értünk Bellamy a rádión keresztül szólt a másik kocsinak. MEgállva Roannel épp a hordókat pakoltuk volna le, mikor megláttuk a nyílat. Az egyik hordóba lyukat fúrt, így egy cseppnyi sem maradt. Ravennek pedig az összesre szüksége lett volna. Átkozódva rúgtam el az üreset, amit az imént borított el a király.

- Akkor most mi legyen? - fordulok Clarkehoz.

- Ravennek mindenképpen kellenek ezek a hordók. Szólok nekik hogy eggyel kevesebb - biccent, majd odébb áll.

- A jeepeket vissza kell vinnünk a táborba, már nem sértésből, de sem a trikruban és sem a azgedában nem bízom, hogy itt hagyjam őket - fonja karba a kezét Bell.

- Akkor viszont két ember kell - pillant rám Roan.

- Nem gondoljátok, hogy vissza fordulok - háborodom fel.

- Clarknak jönnie kell, én pedig nem térhetek most haza - magyarázza Roan. - Bármennyire nem szeretném hogy pont most elváljanak útjaink...

- Én vagyok az egyetlen akinek semmi szerepe ebben a küldetésben.

- Nem ezt mondtam.

- De ez a tény! Én csak azért vagyok itt, mert kellett valaki aki vigyázz rátok és a hordókra. Kudarcot vallottam és most már semmi hasznom.

- Sky - lépne hozzám Bell, de a király megállítja.

- Nem tudom hányszor hangoztassam még, de te vagy a néped egyik legerősebbike. Nem azért nem akarom, hogy gyere, mert hasztalannak gondollak, hanem mert rád most máshol van szükség. A népedet nem tagadhatod meg.

- Hamarosan itt a hajó - szakítja meg a pillanatot a lány, majd Bellamyra és rám mutat. - Vissza tudnátok vinni a dzsipeket, ugye?

- Persze - morgom, majd már fordulok is a járművek felé, de a király elkapja a karomat.

- Ameddig nem találkozunk - húz magához, majd egy gyors csókot ad a számra.

- Roan a végén még elrontod a hírneved, hogy ennyire aranyos is tudsz lenni - hátrálok vigyorogva, mire csak ingatja a fejét.

Amint beültem az autóba és elindultam a visszapillantóból figyeltem mikor ér utol a fiú. Kb. a másik kanyartól kezdve versenyeztünk és őrülten élveztem. Igaz lovagolni biztosabban tudok, de a jeepekben volt erő rendesen.

...

Megérkezve Harper intett hova parkoljak, majd kiszállva megveregette a hátamat.

- Üdv itthon, rég nem láttalak.

- Szia - öleltem át, amit egyből viszonzott is.

- Volt valami baj a kocsival? - simogatta meg a kicsikét.

Mikor válaszolni akartam az égen egy hatalmas villám cikázott át. Aztán egy eső csepp érkezett az arcomra, ami égetett.

- Aú! - töröltem le.

- Fekete eső - motyogta a lány is, majd apám is elordította magát.

- Mindenki fedezékbe!

Bellamy is megismételte, mire a fejem felé emeltem a kabátomat és úgy segítettem terelni az embereket. A tömeg pánikolva futott be a Bárkának megmaradt részébe. A kabát hamar átázott és ahogy fogtam a víz végig folyt a karomon is. Sietetően kiáltottam az emberekre, majd elkezdtem körbe menni és onnan is taszítani az embereket a menedék felé. Egy gyors kört futottam, majd egy srácot láttam meg rövidujjúban a sárban feküdni. Bellamy és apa jöttek ki elém, majd engem is beparancsoltak. Azonnal levetettem magamról mindent amit ért az eső, majd vízzel mostam le a bőrömet. A nadrág száraival nemfoglalkozva vágtam szét a nedves részeket és konkrétan már egy shortban voltam és melltartóban. Segítettem elvinni a gyengéledőbe a betegeket, majd apám szinte hozzám vágta az új ruhát, majd sietett is tovább. Ahogy körbe néztem mindenkit megviselt az eső. Akit nem testileg azt lelkileg. Más csapatok is voltak kint olyanok akiknek szeretteik itt vannak. Aggódnak. Éppen apámat kerestem, mikor megláttam a védőruhás alakot. Kitárta az ajtót és kisétált. Apám mellett figyeltem, amint léptei bizonytalanná válnak, majd szinte dőlöngélve siett a kocsihoz.

- Bellamy! Bellamy fordulj vissza!

Szinte tátva maradt a szám. Az az őrült, hülye kiment az eső... felkaptam a földről egy már így is veszélyes ruhadarabot és mielőtt apám észrevehetett volna átugrottam a bejáraton és a furgonhoz futottam.

- Skylar!

Olyan gyorsan futottam, ahogy csak a sár engedte, majd feltéptem a kocsi hátulját és egy hasat ugorva feküdtem be. A fiú húzta be az ajtót, miközben minden nedves darabot téptem le magamról. A nadrágom most nem volt vészes, de a felsőt muszáj voltam. A padlóról néztem fel gyilkos tekintettel Bellamyra.

- Utállak.

- Kértem én, hogy gyere utánam? - vonta fel a szemöldökét, de nem tudtam válaszolni, mert apám hangja félbe szakított.

A rádióban való jól kioktatás utánd indultunk megmenteni azokat, akik bajba kerültek. Hagytam, hogy a fiú vezessen, majd beültem mellé az anyós ülésre.

- Azt hitted nem jövök utánad? - kérdeztem.

- Úgy tudtam éppenséggel már nem szeretsz.

- Nem is, de attól még a barátom vagy. Én pedig soha nem hagyom cserben a barátaimat.

- Tudom - mered maga elé, de én nem zavartatva magam néztem rá.

- Na és Clarke miatt kockáztatjuk az életünket? - tört ki belőlem a kérdés, még mielőtt meggátolhattam volna.

Bell értetlenül pillantott rám, mire csak elnéztem róla és a műszer falra szögeltem a tekintettem. Már megint kétségeket ébresztek benne, amit pedig nem akarok, hiszen most jelentettem ki, hogy semmit nem akarok tőle.

- Nem, Peter egyike volt a 100-aknak.  Ő és az apja bajban vannak. Peter elázott, az apja pedig nem tud mit csinálni, így a testével védi őt.

- Mennyire vannak messze?

- Pár perc, de ebben a sárban sokkal nehezebben haladok. Félek, hogy kicsúszunk, vagy elakadunk.

- Ha nem vagy biztos magadban át is adhatod a kormányt.

- Köszi, de menni fog. A gyár körül dolgoztak apád szerint, ha a közelben járunk pontosabb információt kérek.

- Csak felajánlottam - nézek ki az ablakon. - Amúgy pedig nem beszólásnak szántam...az elején.

Ahogy az eső kopogása és az autó halk zúgása töltötte be az alap hangot, meglepetten vettem észre magamon, hogy teljesen nyugodt vagyok. Napját sem tudom, mikor éreztem magamat biztonságban ilyen mértékben. Persze a gondolatra azonnal a fákat lestem, de túlságosan sötét volt. Bellamy már lehet nem a pasim, de a magabiztossága még mindig kisugárzik rám. A visszatükröződésből néztem rá. Képtelenség a szerelmet csak úgy kitörölni az emberből, ahogy rá nézek, még mindig érzem az a furcsa bizsergés. Roan képe hirtelen villant a tudatomba. A király most olyan jó hozzám és képes lennék viszonozni az érzéseit, de akkor az azt jelenti, hogy Bellamyt még jobban el kell taszítanom. Sok időnk van most kettesben, talán több mint eddig bármikor, de nem lennék képes így közölni. Nincs menekülő utam, nem tudnék elvonulni. Bellamy mélyet sóhajtott, mire kihúztam magam. Vajon neki is hasonló gondolatok járnak a fejében? Rólunk?