Ezért kell hogy elengedjelek... (the 100 fanfiction)

4/1

Mikor magamhoz tértem már senki nem volt körülöttem egyedül feküdtem egy ágyban. Azonban nem a táborban voltam. Még mindig Polis tornyában, azonban a csend, kísérteties volt. Felálltam, majd megnéztem a sebet. Össze varták és a fájdalom miatt tudtam, még élek. Az ajtóhoz léptem, majd lassan kinyitottam. 2 jégnemzeti állt ott, mire vissza húztam az ajtót. Körbe néztem, de nem láttam fegyvert, így maradt az amit találtam. Kitörtem a szobában talált asztal lábait, majd kettővel megindultam. Kitártam az ajtót, majd megakartam támadni az ott állókat, de helyette előttem egy ismerős férfi állt, ajkain gúnyos mosollyal.
- Jóreggelt Skylar.
- Roan?
- Mint látom már kutyabajod.
- Hol vannak a többiek?
- Sok mindent kihagytál, kedvesem.
- Ne...
- Kicsim - szakított félbe egy megkönnyebbült hang, majd kitakarta előlem a másikfélt. - Úgy örülök, hogy mindne rendben.
- Apa? - próbálom látni az arcát, de olyan erősen szorít, hogy már fáj. - Ez már túl erős - kocogtattom meg a hátát, mire elenged. - Hol vannak a többiek?
- Mindent elmagyarázunk, gyere - kísért vissza a szobába, majd kivette a kezemből az asztal lábkat.
Roan felé néztem, akinek arcán még mindig ott bújkált az a kis mosoly, ahogy az általam kezelésbe vett asztalra nézet. Markus leült velem az ágyra, Roan pedig elénk állt.
- Mielőtt bele kezdenénk - köhint egyet a férfi. - Tud nem az én ötletem volt.
Erre már elég nagy érdeklődéssel fordultam apám felé, hogy megmagyarázza a férfi szavait.
- Sikerült elpusztítanunk E.V.I-t, mindenki szabad. Azonban elmondta miért hozta létre a Fény városát - nem kérdeztem, csupán figyelmesen hallgattam. - A robbanást túl élő atomerőművek olvadni kezdtek. Állítása szerint 6 hónapunk van, így a többiek vissza mentek Arkadiába, hogy ezen dolgozzanak.
- Bellamy is?
- Igen,de Oktávia, Abby és én itt maradtunk Roan vendégeiként - kissé fájt a tény, hogy nem volt itt mikor magamhoz tértem.
- Na és neked mi a hasznod ebből?
- Mint láthatod a jégnemzet királyaként, most én uralom a 13klánt.
-13? - nézek meglepetten apámra.
- Igen, Roan tiszteletben tartja Lexa utolsó döntését.
- Na és nekem miért kellett itt maradnom?
- Clarke szerint Abby képes...
- Nem azért - szakítja félbe Roan. - Clarke a láng miatt hagyott itt. Ha bármi balul sülne el, neked kell átvenned tőlem a lángot és megmentened.
- Tehát B terv vagyok. Pompás.
- Kicsim, ez csodás, itt maradunk Polisba és innen segítünk a többieknek.
- Persze csodás és gondolom Sean is elment.
- Ami azt illetti... - köhint Kane, de újra félbe szakítják.
- Meghalt.
- Tessék?
- Még a hatás alatt megölték.
Felálltam, majd lassan a király elé léptem. Megsértve a személyes terét, felnéztem rá.
- Ki tette?
- Nem tudom - int a fejével.
- Akkor ki tudhatja?
- Senki. A megkötözöttekkel volt. Bárki lehetett.
- Hol van most? - a könnyeket vissza tartva remegtem és a szemem is szúrt, de álltam a tekintetét. - Hol van?! - ordítottam.
- A többi halottal.
Megindultam, de elkapta a karom, majd magához rántott. Először támadásnak vettem,de aztán feleszméltem, hogy... megölelt. Lassan eltoltam, majd folytattam az utamat le. A toronyból kilépve a Földiek úgy méregettek, mint egy gyilkost, majd mindenki térdre borult. Roan mellém állt, majd intett, hogy kövessem. Elértünk az erdőhöz, ahol megpillantottam a holt testeket. Elakadt a lélegzetem, ahogy a sok holt test és a szag megtöltötte az érzék szerveimet. Roan megállt, mire megláttam előtte Seant. Oda mentem, majd lerogytam mellé. Mellkasát teljesen ellepte a vér, így a pulcsija is sötét színben pompázott. Már nem bírtam vissza tartani a sírást. Kitört belőlem és a testére borultam. Egyszerűen nem bírtam abba hagyni. Az a sok emlék, bár elbúcsúzhattam volna tőle, mielőtt... Az ég felé fordulva ordítottam, hátha enyhíti az a szörnyű fájdalmat, ami szúrja a mellkasamat. Semmit sem ért. A vállamra tette a kezét, de leráztam. Azonban nem adta fel.
- Elég lesz - a felkaromba markolt, de leszedtem magamról, és csapkodva szedtem le magamról a kezét. - Skylar, nyugodj meg, kérlek - valahogy sikerült felszednie és magához ölelt. Újból.
- Shh... Mebi oso na hit choda op nodotaim. (Lelkünk egyesül)
Erre csak mégjobban sírni kezdtem, de már nem érdekelt, hogy a király átölel. Szükségem volt valakire. Ő itt volt, más pedig nem. Most rá volt szükségem és ezt ő is tudta.
...
Vissza kísért a szobámba, miközben egy pillanatra sem engedte le a hátamon nyugtatott kezét. Amint beértünk leültem az ágyra, ő pedig elém guggolt.
- A fájdalom elmúlik, az emlék megmarad.
Azt hittem ezt mondta befejezésül, de nem ment el. Az arcomat fürkészte, ami kipirult és biztos fel is dagadt a sírástól. Az egyik könnycseppem az államról a kezére csöppent, amit a combomon pihentetett.
- Kérlek, nyugodj meg - próbálta fel venni velem a szemkontaktust. - A lelke most benned él, itt maradt veled, csupán már nem látod.
- Nem maradt senkim.
- Ez nem igaz - rázza a fejét. - Itt van apád és Bell...
- Róla nem akarok hallani. Itt hagyott a szarba, hogy a drága Clakekal menthesse meg a világot. Számára nem is létezem, hiszen elment az emberiséget megmenteni, miközben észre sem vette, hogy majdnem én is meghaltam - erre nem válaszolt, mire halkan hozzá tettem. - Talán halotnak is kellett volna maradnom.
Erre megszorította a combomat, de nem nagyon erősen, mégis felnéztem.
- Ilyenre ne is gondolj. A néped egyik legerősebbike vagy, nem véletlenül vagy még mindig életben.
Homályosan láttam az arcát, ezért kicsit megtöröltem a szemem.
- Vicces ezt pont tőled hallani - elmosolyodtam, mire viszonozta.
- Mit szólnál, ha mutatnék valamit. Nem nagy dolog, de szerintem csoda szép.
- Mi lenne az?
- Később vissza jövök és megmutatom - kacsint, majd feláll. - Egyébként pedig van néhány ruha a szekrényedben. Nem éppen a trikruhoz méltóak, de a király vendége nem hordhat véres ruhát - mutatott a vörösre festett pólómra.
- A vendéged vagyok, vagy a biztosítékod? - húztam össze szemem, mire vigyorova csukta be maga után az ajtót.