Ezért kell hogy elengedjelek... (the 100 fanfiction)

4/2

A délután folyamán Oktávia meglátogatott és elmondta mi a helyzet odakint. Majd segített a gyászomon is. Hálás voltam érte és persze ki is mozdított. Ő nyitotta ki a szekrényemet először mire füttyentett egyet.
- Úgy érzem elégé bejössz a királynak - megjegyzése gúnyos volt, mire mellé álltam.
A szekrény tényleg tele volt mindenféle ruhával. Mikor O kivett egy fekete hosszú estélyiszerű ruhát már sejtettem.
- Ez a volt Heda ruhái.
- Honnan veszed?
- Mégis kihordani ilyen ruhákat, ha folyton készen kell állnia a harcra. Biztos a magán találkákra vannak.
- Ezek szerint az olyanokra, mint amire te is mész.
- Nem tudom mit szeretne, mutatni.
- Remélem az érdekedben, hogy nem a ruhája alatt bújtatja - csukta vissza az egyik ajtót, majd kivett egy trikót és egy nadrágot. Elkezdtem átöltözni, mikor kopogtak. O beállt az ajtóba.
- Ki az? - néz ki. - Most éppen nem ér rá.
- A király kéreti magához, sürgősen.
- Azt mondtam nem ér rá - sziszegi a lány, de én gyorsan felhúzom a nadrágot, majd kinyitom az ajtót.
- Mit akar?
- Nem közölte velem, de azt mondta fontos és sürgős.
- Mindjárt megyek - becsuknám az ajtót, de megállítja.
- Nekem kell oda kísérnem.
Oktáviára pillantok, aki ingatja a fejét.
- Majd Oktávia a Skikru tagja oda kísér.
A küldött kihúzza magát, majd elkapná a karom, de helyette én teszem ezt és kicsavarom, majd megfejeltettem vele a falat.
- Jó tudni, hogy nem jöttél ki a formádból - biccent majd behúzza a férfit a szobába.
- Vajon Roan akart megöletni?
- Nem hiszem, bár mennyire is utálom a pasast, tartja a szavát és hát ez nem éppen a jégnemzet viselete. Biztos Raphael embere.
- Hogy kié?
- Egy másik csoport, aki el akar minket takarítani.
- Akikről meséltél - bólintok. - Vajon hogy tudott eljutni idáig?
- Megjavították a liftet, gondolom még az őrök előtt besurrant.
- Akkor most hogy megvolt a bemelegítés, megyünk edzeni?
- Nyomás.
Lementünk néhány emeletett, majd az egyik üres nagyterembe, ami fogalmam sincs mire volt kitalálva, rárontottam a lányra. A nyakába akartam ugrani, de lehajolt, mire egy tigris bukfencnek sikeredet a támadás. Előrántott kardát és vívni kezdtünk. A kardok csattanása és az izmok feszülése feldobott. Tudom kissé beteges, de olyan volt ez, mintha valaki relaxálna. O pedig a legjobb ellenfél. Egymást vittük földre, mikor az ajtó akkora lendülettel vágódott ki, hogy azt hittem menten kidől a keretből. Roan nyomában apámmal rontottak be, majd néztek végig rajtunk.
- Ti meg mégis mi a fenét műveltek?
- Edzünk, miért minek tűnik? - kérdi a lány.
- A szobádban a Trisanakru egyik embere feküdt eszméletét vesztve. Mi történt?
- Elakart vinni, állítása szerint kerestél és sürgősen oda kellett volna vezetnie, de túlságosan erőszakos volt.
- Ennyi? Semmi nem történt?
- Persze hogy nem - nem értettem mire gondolhat.
- Rendben, akkor az edzést a trón terembe folytathatjátok.
- Szerintem tökéletes ez a terem erre - vág vissza O.
- Azt mondtam a trón terembe!
Értetlenül néztem a lányra, de követtük a királyt, majd ő helyett foglalt a trónját, apám pedig mellé állt.
- Mégis minek ez? Felügyeli akarsz minket?
- Megnézem mennyire épültél fel.
- Hagyj inkább a kifogásaiddal. Meddig megy a küzdelem?
- Míg a másiknak esélye nem nyílik halálos ütést bevinnie.
Oktáviával egymás felé fordulunk elmosolyodom, majd megpörgettem a karom és elkomolyodom. Ő támad először, mire hátra hajolva csúszom el a kardja alatt és mikor felállok felé suhintok. A harc hosszú volt és mivel figyeltek, kissé feszült. Aztán persze ezt is orvosultuk. Mikor egyszer legyőztem O-t a seggére csaptam, mire felém rúgott, én pedig ezt felhívásnak tekintettem keringőre és újra kezdtük ezt a kört azonban ő nyerte, mire a végén rám esett, mintha ketten játszottunk volna kicsi a rakást. Persze szakadtam a röhögéstől, ahogy ő is, majd egymás mellett folytattuk, amíg mellettünk valaki nem kezdett el köhögni.
- Bocsássatok meg, hogy megzavarlak benneteket, de ha végeztettek...
Mindketten felálltunk.
- Remélem élvezted a műsort - vigyorgom, miközben O-ra pillantok.
- Rendkivül, de most ha minden igaz nektek feladatotok van - pillant Kanere, majd Oktáviára.
Biccentenek, majd elhagyják a termet. Az ajtóban álló őröknek is intett, hogy menjenek, mire megindultam, de utánam szólt.
- Hát te meg hova mész?
- Hát, mindenkit elküldtél, azt hittem magányra vágysz.
- Azt mondtam mutatok valamit. Gyere - intett magához, mire akaratlanul is Oktávia gúnyolódására tudtam gondolni.
- Mit?
- Gyere már - mosolyodott el.
Felléptem hozzá, mire a kezét nyújtotta. Vonakodva, de elfogadtam, majd hagytam hogy felhúzon. Nem engedte el a kezem, hanem kivezetett az erkélyre. Lenézve teljesen ráláttam a városra és az emberek oly aprónak tűntek, mintha a felhőből néztem volna le. Épp kérdezni akartam, hogy mit akart mutatni, mikor megláttam az eget éppen ment le a nap és a fák koronájára arany árnyalatokat festett. Gyönyörű volt. A piros, rózsaszín, narancs és sárga színek találkoztak a nagy kékséggel.
- Tetszik? - kérdezte mögüllem.
- Csodaszép.
Ezután csendben néztük, ahogy a színek eltűnnek, majd az ég sötétre váltott.
- Ha bármikor kedved támad, nyugodtan kijöhetsz ide.
- Köszönöm, de nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
- Ezt hogy érted?
- Tudod a világvége.
- Ja, hogy az - fordul el tőlem. - A többiek dolgoznak rajta.
- Ez nem jelenti azt, hogy nekem nem kellene tennem valamit a megvalósítása érdekében.
- Ezek szerint nem is szándékozol itt maradni?
- Egyenlőre maradok - próbálok a szemébe nézni, de még mindig elfordult tőlem.
- Csodás. Most elmehetsz - utasított, mire kissé csalódottan de elhagytam a termet.