We could be heroes | c.g

67. | christmas kids

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n h é t .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
you'll change your name
or change your mind
and leave this fucked up place behind
but i'll know

Raven hazaküldte a Roselake-i gyerekeket, hiszen ők egyáltalán nem akartak volna itt maradni éjszakára. Furcsán reagáltak a felnőttek jelenlétére, és szörnyen bizalmatlanok voltak. Ez pedig szomorú volt, végtére is csak a traumáik miatt viselkedtek így.

Az egyik kisfiú, Sebastian, tudott vezetni, így hazafuvarozta azt a nagyjából tíz kis kölyköt, akik önként részt vettek a harcban. Raven a lelkükre kötötte, hogy viselkedjenek moderáltan, és lehetőleg ne égessék fel a városukat.

A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy Jessie-ék házába visszük a többieket éjszakára. Alexandria szinte tele volt a hilltopiakkal és a Királyság embereivel, de ahhoz a házhoz csak nekem volt kulcsom, így ott nyugtuk lehetett arra az estére. Habár hirtelen fogalmam sem volt, hogy hol van a kulcs a házhoz, elvégre már sok-sok ideje nem használtam, és egész eddig eszem ágában sem volt a gondolat. Így legelőször is a mi házunkba kellett menni, mert le mertem volna fogadni, hogy a szobánkban van, az egyik fiók legmélyében.

Megkértem Carlt, hogy vigye a többieket Jessie házához, és várjanak a verandán, ameddig én gyorsan megkeresem a kulcsot. Shina ragaszkodott ahhoz, hogy velem jöjjön, én pedig készségesen beleegyeztem, így együtt léptünk be a házunk ajtaján - ami, már tökéletesen tudtam, hogy egy kissé megakad, mielőtt teljesen ki lehetne nyitni.

— Hát — sóhajtottam jólesően —, üdv az otthonomban!

Shina szemei azonnal a falfirkákra tévedtek, amiket Judith rajzolt. El akartam mondani, hogy azok Carl húgának a művei, de inkább mégse tettem - ő pedig nem kérdezett rá. Egy kicsit szokatlan volt a hallgatása, de ezt se tettem szóvá. Jól tudtam, hogy csupán Matt miatt aggódik.

Felajánlottam volna, hogy körbe vezetem, de hülye ötlet lett volna a részemről, elvégre az égvilágon semmi érdekes sem volt a házban, amit annyira nézegetni lehetett volna. Vagy ha mégis, azt kívülálló nem értette volna meg - ilyenek voltak a képek a falon, vagy egyes bútorok szépséghibái, amiket csak mi négyen tudtuk, hogyan és miért keletkeztek.

Felsiettünk a lépcsőn, de már félúton meghallottuk, ahogy folyik a víz a fürdőből. Bíztam benne, hogy csak Rick az, és nem egy ismeretlen alak döntött úgy, hogy vesz egy zuhanyt a házunkban.

— Lehet, hogy Matt alszik — suttogta, ahogy megfogta a karomat, mielőtt benyitottam volna a szobánkba. A hangja félénk volt, a szemeit lesütötte, mintha szégyellte volna az aggodalmát a fiú iránt.

— Megpróbálok halk lenni.

Shina bólintott, én meg lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. A függönyök el voltak húzva, de ezen kívül minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam még reggel - valóban kissé kupis volt a szoba. A matrac be volt ágyazva, Matt-tet pedig egy lenge takaró fedte. A fiú mozdulatlanul feküdt, a bal oldalára volt fordulva és nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt. Egy pillanatra elmosolyodtam. Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek akkor a legártatlanabbak és legnyugodtabbak, amikor alszanak. De rögtön elkomorodott a tekintetem, amikor eszembe jutottak a hegek, amiket majdnem egy órája láttam rajta.

Shina leguggolt a fiú mellé, és ledermedten bámult rá. Illetlennek éreztem azt, hogy mennyire nézem őket, így inkább csak elkezdtem keresni a kulcsot. Nem volt a szekrényben, nem volt a polcokon, és a fiókokban sem. Kezdtem feszült lenni, elképzelni se tudtam, hogy hova pakolhattam el őket. Elvégre már mióta nem is használtam, és nem is nagyon éreztem sóvárgást aziránt, hogy betegyem a lábamat abba a házba. Tele volt borzalmas emlékekkel, amikkel valójában még szembe se néztem.