We could be heroes | c.g

59. | yes to heaven

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. ö t v e n k i l e n c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
say yes to heaven
say yes to me

Miután szóltunk Ricknek, hogy egy kicsit elmegyünk, már indultunk is az erdőbe. Tulajdonképpen a férfi azon kívül, hogy a lelkünkre kötötte, hogy legyünk óvatosak, nem igazán mondott semmit sem. Sokkal inkább az arcával kommunikált. Tökéletesen látszott, hogy mennyire örül annak, hogy együtt lát minket. Komolyan, lassan úgy éreztem, hogy ha nem jövünk elő mi magunk azzal, hogy átbeszéljük a dolgokat, akkor ő kényszerített volna rá minket.

Az erdőben lenni Carllal egyszerre váltott ki belőlem boldogságot és szomorúságot. Visszahozott szép és rossz emlékeket, azokból az időkből, amikor kilógtunk a falakon kívülre egy rakat képregénnyel és csokis keksszel. Habár ez nem ugyanaz az erdő volt, itt nem találtunk egy konkrét helyet, ahova mindig is leültünk, mégi elfogott a keserédes deja vu. Végül kiválasztottunk egy teljesen egyszerű fát, oda lepakoltuk a cuccainkat, majd helyet foglaltunk az avarban, egymással szemben. A fiú nem nézett rám, kerülte a tekintetemet, én pedig tudtam, hogy most alaposan meg kell gondolnom azt, hogy mit mondok neki. De azt is tudtam, hogy gyors akarok lenni, és nem szeretném túlmagyarázni a dolgokat.

— Figyelj — kezdtem bele —, sajnálom, hogy bántottalak. Tényleg, Carl, kibaszottul haragszom magamra. Nem úgy terveztem elmenni, ahogy sikerült. Amikor rajtakaptál, és elkezdtünk vitázni a kapuban... nem kellett volna így elmennem és otthagynom téged. Nem hagyott nyugodni az, ahogy elváltunk egymástól, hatalmas bűntudatom van miatta, még most is. Nem azt mondom, hogy el se kellett volna mennem... mert de, megérte. Te is tudod, hogy megérte. Ha visszamehetnék az időben, újra megtenném. Hiszen te is tudod, hogy nem hagytalak el. Elvégre itt vagyok, nem? Visszajöttem, és még mindig ugyanúgy érzek irántad, mint eddig. Ez az egész szar, ez az egész balhé, semmit sem változtatott bennem. Bántottuk egymást, de nem is ez az első, és nem is az utolsó alkalom. — Amikor a fiú végre belenézett a szemeimbe, egy nagy sóhaj hagyta el az ajkaimat, és kibukott belőlem minden: — Hiányzol, Carl. Ezért hívtalak most el beszélgetni, hogy elmondhassam. Ne hidd, hogy csak mert itt van velem a bátyám, rólad már le is tettem, mert ez nem így van. Téged soha, senki sem tudna pótolni, és nem is próbálkoztam azzal, hogy bebizonyítsam magamnak az ellenkezőjét. Soha se mondtam le rólad. Sőt, csak még jobban akarlak az oldalamra, mint ezelőtt.

— Tulajdonképpen engem is az az este bánt — szólalt meg hirtelen. — Nem kellett volna hagynom, hogy elmenj, azután, hogy olyan dolgokat mondtam neked. Igazságtalan volt, és önző. Nekem is van egy testvérem, és pont, hogy támogatnom kellett volna téged akkor, amikor megtaláltad a tiédet. Csak tudod... bele se akartam gondolni egy életbe, amiben nem vagy benne. Annyira hozzád szoktam. Az arcodhoz, a kezedhez, az érintésedhez, mindenhez annyira hozzászoktam, mintha mindig is az életem részei lettek volna. És nem akartam elveszíteni ezeket, még egy pillanatra sem. Önző dolog volt, tudom, és haragszom is magamra emiatt. De tudnod kell, hogy egyetlen egy pillanatra sem szerettem ki belőled. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam túljutni rajtad. Azt hittem, hogy egyszerű lesz, tekintve, hogy mennyi embert elvesztettem már... de te, Madeline, te valami más vagy. Amikor pedig megláttalak a Szentélyben... nem tudom, fogalmam sincs, egyszerűen csak távol akartam maradni tőled, érted? Mert nem tudtam, hogy ki vagy. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem az a Madeline, akit megismertem, és akit megszerettem. Utána Negan is faszságokkal tukmálta a fejemet veled kapcsolatban, és mindez annyira elnyomta azt az űrt, ami üres volt nélküled, hogy el is felejtettem, mennyire hiányzol az életemből. Ezért távolságot tartottam, mert össze voltam zavarodva, és azt hittem, hogy ez így jobb lesz. Jobb lesz mindkettőnknek. De nem lett jobb, sőt, mindig, amikor láttalak Hilltopban és nem szóltam hozzád, ott volt ez a görcs a hasamban és a gombóc a torkomban.