We could be heroes | c.g

14. | shameless

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.  t i z e n n é g y  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
there's just inches in between us
i want you to give in

Pete halott.

Amikor meghallottam ezt a két szót, alig hittem a saját fülemnek. A pizsamámban voltam, éppen akkor totyogtam le az emeletről, Carl ágyából kótyagosan kimászva. A fiú még aludt, nekem pedig eszem ágában sem volt őt felkelteni.

Rick egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, alig tudtam kiszedni belőle, hogy pontosan mi történt a megbeszélésen, és hogy ki az a furcsa, ismeretlen alak a botjával, akit idehozott (végül kiderült, hogy a férfi neve Morgan volt és Rick még egész régről ismerte őt, habár arról, hogy hogyan került ide, még így se kaptam felvilágosítást). Amikor pedig elmondta, hogy Pete megölte Reget, így ő engedélyt kapott arra, hogy megölje Pete-et, azt se tudtam, hogy hogy kéne reagálnom. Vagy ötször megkértem, hogy mondja ki újra és újra azt a két szót, mert nem akartam elhinni.

Végül visszamentem Carl szobájába és leültem az ágyra. Majd csak bámultam magam elé. Azt hittem, hogy hamarosan felébredek. Nem tudtam elhinni, hogy Pete, és minden rossz dolog amit művelt, már a múlté. De abban sem voltam biztos, hogy szabadna-e most boldognak lennem, elvégre egy ember halála sosem vidám dolog - szinte már rossznak éreztem azt, hogy mennyire fel voltam dobva a hír hallatán.

Amikor Carl felébredt, hosszú pillanatig csak néztünk egymásra. Az álmos tekintete egy enyhe mosolyra húzta a számat, mire ő felásított és a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

— Öhm... minden oké?

— Igen.

— Akkor miért ülsz ott úgy, mint egy kislány aki arra vár, hogy elvigyék a játszótérre? — kérdezte fáradt hangon, ahogy beletemette a fejét a párnába.

— Egy furcsa módon vagyok boldog — vigyorodtam el. Carl értetlenül felém fordult. — Pete halott.

━━ ★♡★ ━━

Az elkövetkezendő napokban minden más lett... egy jó értelemben. Ricket tisztelték az emberek - vagy inkább csak féltek tőle, és attól, amire képes -, és csakis Alexandria védelmére összpontosítottunk. Rick egy fantasztikus vezető volt, ezt még Deannanak is el kellett ismernie.

Pete halálát követően átmentem Jessie-hez, ami egy rossz ötlet volt. Csak azt hajtogatta, hogy mivel Pete már nincsen, visszaköltözhetek hozzájuk - de neki fogalma sem volt arról, hogy nem csak a férje miatt mentem el.

Nem is csak Ron miatt nem mentem vissza, hanem Carl miatt is. Megszoktam, hogy minden egyes napomat vele töltöm, megszoktam, hogy Judith-ra vigyázunk a nap huszonnégy órájában, megszoktam a közös sütögetéseinket és imádtam, hogy minden este vagy az ő ágyában aludtam el, vagy ő az enyémben, de mindig egymás mellett. Lassan azt is kezdtem megérteni, hogy miért szalad el mindig egy antilopcsorda a hasamban, amikor rám mosolygott vagy esetlegesen megérintett. Próbáltam eltemetni ezt az érzést, mert valamiért azt hittem, nem helyénvaló.

És azt se tudhattam, hogy ő hogyan érez. Nem akartam elcseszni a nehezen kialakult barátságunkat egy ilyen kis hülye fellángolással. Őt nem érdekelték az ilyen dolgok. Egyszer már kiveséztük ezt a témát az egyik este és tudomásul kellett vennem, hogy ő nem az a szerelmes fajta.

De csak Jessie miatt, náluk aludtam két estét. Sammel aludtunk lent a nappaliban, mivel a szobámból egy csomó dolgot átvittem Rickékhez, így nem is éreztem már úgy többet, hogy a szobám volt. Idegennek tűnt.