We could be heroes | c.g

13. | dusk till dawn

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. t i z e n h á r o m  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
you'll never be alone
i'll be with you from dusk till dawn

Abban a pillanatban, hogy betettem a lábamat a házba, megszólalt a csengő, amit még Carl állított be, hogy jelezzen, mikor készülnek el a sütik. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a konyhába siettem. Felkapkodtam magamra az edényfogó kesztyűt, majd kivettem a tepsit és elzártam a sütőt.

— Az illata egész jó — állapította meg Carl, miután a semmiből megjelent. Egyetértően biccentettem, miközben gyorsan kitettem néhányat egy tányérra. A fiú habozva, de újra megszólalt. — Amúgy, öhm... nem akarsz videójátékozni?

— Mi? — mosolyodtam el. — Mármint, jó lenne, de nem hoztam el egyet sem Jessie-éktől.

— Tudom — vakarta a tarkóját. — De talán én besurrantam és elhoztam néhányat.

Nem válaszoltam azonnal. Próbáltam rájönni, hogy csak viccel-e, vagy komolyan is mondja. Miután több pillanatig csak komor arccal rám meredt, megbizonyosodtam arról, hogy igazat mond.

— Mikor?

— Hát ööö... most.

Furcsán elvigyorodtam. — Tessék?

— Nem volt nagy cucc, Jessie-nek annyit mondtam, hogy kell neked néhány ruha, és így végig velem volt, hogy segítsen összepakolni. Szóval ruhát is hoztam neked. Összetalálkoztam Ronnal, de nem igazán mutatott érdeklődést a dolog iránt. És hát, én sunyiban eltettem néhány videójátékot, amit találtam a szobádban.

— Jessie nem kérdezte, hogy miért nem én mentem el a ruhákért?

— De igen. Azt mondtam neki, hogy, öhm, beteg vagy.

— És nem akart átjönni hozzám? — ráncoltam a szemöldökömet. A fiú zavartan a padlóra pillantott, mire megint mosolyogni kezdtem. — Te valamit eltitkolsz.

— Nem, csak... mármint, úgy vagy beteg, hogy ööö... női problémáid vannak.

Megfagyott közöttünk a levegő. Gyakorlatilag egy fiúval nőttem fel, aki habár lazán kezelte a kényes témákat, engem mindig kellemetlenül érintettek. Korán kezdtem el menstruálni, tíz vagy tizenegy éves lehettem, és egy este jöttem rá, hogy megtörtént. Mivel anya szokásához híven esti műszakot vállalt a kórházban, csak a bátyám volt az, akihez oda tudtam menni, sírva panaszkodva, hogy el fogok vérezni. Így anya helyett ő volt az, aki elmondta nekem, hogy mi ez, és hogy nem kell aggódnom, mert teljesen természetes. Igazából örültem, hogy így alakult, mert a szelíd, félénk természetéből fakadóan még maga anya se csinálta volna olyan jól, mint Will. Neki sosem volt kellemetlen betéteket meg csokit venni a boltban, ha nagy nehezen megkértem rá, sőt, szerintem még büszkén is tette meg. A járvány alatt is ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy mindig legyen nálunk minden szükséges kellék, ha anyának vagy nekem kellett volna. Attól eltekintve, hogy a bátyám ilyen jól kezelte ezt a témát, én mindig szégyelltem erről beszélni, és ahogy láttam, Carl is eléggé zavarba jött. Habár, hogyan is ne jött volna, amikor valószínűleg én voltam a legelső, akivel erről beszélt. Már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán tudott arról, hogy létezik ilyesmi, de gondolom az édesanyja már kiskorában megadta neki a megfelelő felvilágosítást, vagy mivel elég sok nővel sodorta össze az élet odakint, tőlük, még ha talán akaratlanul is, megtanult egy-két dolgot.

— Rendben — bólintottam. — Akkor én most megyek és átöltözök. Ne kóstold meg nélkülem a sütiket!

━━ ★♡★ ━━