We could be heroes | c.g

42. | brutal

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. n e g y v e n k e t t ő .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
where's my fucking teenage dream?

Miután megadtam a kellően kielégítő választ a kérdésére, ő már ki is tessékelt, azzal az indokkal, hogy más dolga is van rajtam kívül. De még kikísért a folyosóra, ahol rögtön Dwight fogadott. Egy furcsa pillantással mértem őt végig, elvégre nem számítottam arra, hogy végig itt maradt és megvárt. Azon tűnődtem, vajon hallott-e valamit abból, ami odabent elhangzott. A férfi viszonozta a pillantásomat, majd mintha már azon lett volna, hogy mondjon valamit, de amikor Negan feltűnt mögöttem, egy kissé meghátrált. Ki tudtam olvasni a szeméből, hogy fél tőle. Nem is kicsit. Valószínűleg az égésnyomot az arcán, azt is tőle szerezhette, na de persze nem voltam olyan lökött, hogy erre rá is kérdezzek.

— Dwighty — vigyorodott el a férfi, majd a vállamra helyezte hatalmas tenyerét. A reflexeim arra buzdítottak, hogy hajoljak el, de nem tettem. Túlnyomó részt azért, mert túlságosan meg voltam szeppenve hozzá. — Kísérd el Mads-et a szobájába. Ráférne a pihenés.

— Melyik legyen a szobája? — kérdezett vissza. Nem néztem hátra, de a csendből ítélve, Negan elgondolkodott.

— Ha minden igaz, Elijah szobája már szabad, nem?

— De — helyeselt higgadtan. — Múlt héten lett kivégezve.

— Ó, valóban! — nevetett fel, mire megrökönyödve hátra pillantottam a férfira. Nem is azon lepődtem meg, hogy tartanak itt kivégzéseket, hanem inkább azon, hogy mennyire természetesen beszéltek róla, mintha egy ugyanolyan hétköznapi dolog lenne, mint az evés, vagy a levegővétel. Mikor Negan felfigyelt arra, hogy valamilyen részletet akarok hallani, megerőltette magát, abbahagyta a nevetést és vett egy mély levegőt. — Nos, mit is mondhatnék... így jár az, aki azt hiszi, kihasználhatja, hogy eljutott idáig — tárta szét a karjait, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. — Ne érdekeljenek a részletek, drágám! Te egészen biztosan nem jutsz majd arra a sorsra, mint ő. És ha mégis, akkor nagyon csalódott leszek. Viszont most már tényleg vidd innen, Dwight, attól félek, hogy mindjárt összeesik, én meg nem vagyok olyan hősiesen, hogy menyasszonypózban elcipeljem. William ki is tekerné a nyakamat, megesküszök rá.

Habár kívülről nem láttam magamat, de egész biztosan szar látvány lehettem, ha ennyire fáradtnak tűntem mindenki számára.

Dwight bólintott, majd rám pillantott, jelezve, hogy kövessem őt. Téve egy nagy lépést, mellé szegődtem, majd gyors tempóval megindultunk.

— Ne szédelegj este semerre, beszédem lesz veled! — kiáltott utánam Negan, mire feszengve hátra pillantottam, bólintottam egyet, majd hallottam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a vállamról. Negan távolléte, és a tudat, hogy csak a nap végén látom őt viszont, egy kicsit elérte, hogy fellélegezzek. Habár azért egyáltalán nem voltam oda, hogy valaki körbevezessen és elmondjon minden apró, borzalmas részletet és szabályt, ami jelen pillanatban az én életemet is meghatározta, de még erre se akartam gondolni, csupán venni akartam egy zuhanyt majd addig aludni, ameddig csak lehetséges.

— Na hogy ment? — kérdezte hirtelen Dwight. Megdörzsöltem a szememet, majd felásítottam.

— Ööö, jól, asszem — feleltem összeszedetlenül.

— De azért ne bízd el magad — mondta ezután. Összezavarodva pislogtam.

— Mármint?

— Lehet, hogy úgy tűnik, mintha kedvelne — fordította hátra a fejét, így a szemeimbe nézve —, de ez semmin sem fog könnyíteni.