We could be heroes | c.g

21. | golden

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h u s z o n e g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i know that you're scared
because hearts get broken

Rick és Daryl portyáztak azon a napon, de mint kiderült, az összes cucc, amit szereztek - nem is olyan kevés - egy autó hátuljában végezte, ami aztán a víz legmélyén kötött ki. Ez az egész káosz egy fickónak köszönhető, akit ott szedtek össze valahol. Mivel elájult, de nem akarták otthagyni, idehozták Alexandriába.

— Nem értem, miért nem lehetett csak úgy otthagyni — mondta Carl, miközben videójátékoztunk.

Éjjel tizenkettő óra felé járhattunk ekkor, odakint korom sötét volt, így a szobát csak az apró tv fénye világította be. Michonne nem szerette, ha sokáig voltunk fent - ezt nem adta a tudtunkra, csupán megvető pillantásokkal. Szóval megpróbáltuk őt kicselezni azzal, hogy lekapcsoltuk a lámpát. De persze őt sem lehetett ilyen egyszerűen megtéveszteni, csak mi ebbe nem gondoltunk bele. A nő valószínűleg pontosan tudta, hogy mikor vagyunk ébren és mikor nem. De gondolom szerette, mikor kettesben voltunk Carllal, és nem volt szíve ennek véget vetni azzal, hogy az ágyba parancsol minket. Emellett pedig talán elfogadta, hogy kezdünk felnőni, és nem akart túl szigorú vagy parancsoló lenni velünk szemben. És legyünk őszinték, nem is hallgattunk volna rá. Még vagy fél óráig röhögtünk volna magunkon és egymáson, bosszúból pedig olyan hangosan, hogy még őket se hagytuk volna aludni. Így, hogy ezzel mind a hárman tisztában voltunk, inkább annyiban hagyta a dolgot és megengedte, hogy tönkretegyük az alvási ritmusunkat.

— Ahj, Carl.... — csóváltam a fejemet. — Meddig fogsz még ezen zsörtölődni?

Carl azóta arról a fickóról beszélt, mióta Rick beavatott minket a történtekbe. A fiú eléggé felhúzta magát azon, hogy idehoztak egy idegent a városba, ráadásul azt, aki miatt kárba veszett az ellátmányunk. És ezt nem is próbálta magában tartani.

— Az az ember akárki lehet — morogta az orra alatt, mire elmosolyodtam. — Megvédeni kéne ezt a helyet, nem pedig...

— Carl, az az ember Jézusnak hívja magát! — vettem ki a kezéből a kontrollert, ezzel közelebb hajolva az arcához. — Az a szerencsétlen valószínűleg elmebeteg.

— Na és? — kérdezte, ravaszan felhúzva a szemöldökét. — Egy elmebeteg bármire képes. Hűha, most igazán megnyugtattál!

Nem tudtam mit mondani, így csak megadóan kifújtam a levegőt és lehunytam a szememet. Beletörődve, hogy ő csak erről a témáról hajlandó kommunikálni, inkább finoman az arcához hajoltam és szégyenlősen, ahogy mindig, megcsókoltam. Kettőnk között mindig ő volt a dominánsabb, elég könnyen belejött abba, hogy átvegye az irányítást, és most is ez történt. Az én szerény, óvatos puszimból elég hamar egy szenvedélyesebb csók lett, de nekem persze nem volt ellenvetésem. Csak néha tényleg vissza kellett fognom Carlt ebben az "én irányítok mindent" dologban, nehogy túl nagyra nőjön az amúgy is hatalmas egója.

Egy váratlan mozdulattal megragadta a vállamat és teljesen magával szembe fordított, majd lejjebb döntött a babzsákra. A kezeit a kezeimre tette, összekulcsolta az ujjait az ujjaimmal és ismét az ajkaimra tapadt. Alig hagyott levegőt venni, csupán halk sóhajokat lehelt a számba, ezzel teljesen rám hozva azt a furcsa libabőrt.

Tulajdonképpen az elmúlt néhány napunk csak ezzel telt. Kiismertük a másikat - habár ez egy kissé túlzás, mert csak ő ismert ki engem: ez volt az egyetlen pont, amikor mindig megbántam azt, hogy nemes egyszerűséggel meghagytam Carlnak a domináns és irányító szerepet. Hiszen ő ezt kihasználva mindig felém kerekedett és így könnyűszerrel találta meg a csikis pontjaimat, amikkel állandóan megszívathatott, de nekem erre nem igazán volt lehetőségem, tekintve, hogy Carl Grimes fölé kerekedni egyenlő volt a lehetetlennel. Pláne akkor, ha annyira jámbor lélek vagy, mint én, és még az apjától is félsz elkérni a sót vacsora közben.