We could be heroes | c.g

24. | habits

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h u s z o n n é g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
on again, off again
love you like oxygen
you don't know what i'd do for you

m a d e l i n e ;

1/4

Kettő hét telt el. Olyan gyorsan történt minden, hogy észre sem vettem, mennyire telik az idő, így az egész mindössze két napnak tűnt.

Az első másfél hét maga volt az eufória. Ami a legfontosabb, hogy Carl miatt többet nem voltam feszélyezve, azután, hogy végre evidenssé tettük azt, ami mondhatni már amúgy is az volt. Azon az este, amit fent töltöttünk a faházban, minden rendbe jött. Most már nem titkolóztunk a többiek előtt, mindent nyíltan csináltunk, és így nem csak másoknak vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi van köztünk, hanem nekünk is. Michonne és Rick is megnyugodhattak, bár amióta a nő benyitott egyik reggel, amikor a párnacsatánk csókcsatába ment át, azóta mindketten kopogtak az ajtón, mielőtt bejöttek volna. Ez egy ideig kellemetlen volt, és azt hiszem, ismét elkezdek aggódni amiatt, hogy egy ágyban alszunk, de végül enyhült a feszültség.

Rickkel mintha elmélyültebbé vált volna a kapcsolatom azóta, hogy hivatalosan is együtt voltam a fiával. Rengeteg alkalommal bukkant fel a semmiből és kezdett el velem beszélgetni, nem is csak Carlról (habár persze ő is érdekelte, hisz a fia nekem több mindent mondott el, mint az apjának), de csak úgy önmagamról is. Kérdezett a múltamról, a családomról, a bátyámról, megkérdezte a véleményemet néhány dologról és volt, hogy órákat beszélgettünk gondtalanul. Igyekezett minél jobban megismerni, és ez nem tudom pontosan, hogy miért, de fantasztikus érzés volt.

És valahogy minden ilyen beszélgetést azzal zárt le, hogy mennyire örül annak, hogy Carl megtalált engem. Én pedig csak kínosan mosolyogtam rá minden alkalommal, valami olyasmit motyogva, hogy én is örülök. De neki fogalma sem volt arról, hogy a fia mitől mentett meg engem, így azt se sejthette, milyen szerencsésnek éreztem magamat.

Kezdtem beismerni, hogy már nem csak Carl tart a családtagjának, hanem az apja és Michonne is. Judith pedig alapból is mindig elvigyorodott, amikor meglátott engem, egy ponton már össze is kaptunk Carllal, hogy vajon melyikünket szeretheti jobban.

Viszont Maggie volt emiatt a legboldogabb: mindig, amikor kettesben látott minket Carllal, rám vigyorgott és biztatóan integetett Glenn-nel együtt. Mivel beköszöntött a nyugis időszak, a kapcsolataimra is több időt tudtam fordítani, ezáltal velük is több időt töltöttem. Mindent velük beszéltem meg, minden panaszommal, ami volt, hozzájuk fordultam - már csak azért is, mert Carl nem igazán volt a legjobb az érzelgős témákban, sőt, kimondottan borzalmasan kezelte őket. Maggie egyszerre volt az anyám, a nővérem és a legjobb barátnőm. És habár Willt soha, senki se tudta teljesen pótolni, Glenn-nek majdnem sikerült. Kezdett egyre jobban hasonlítani a bátyámra, ugyanolyan nyitott és aggodalmas lett velem szemben. De az ő elmondása szerint ez csak azért volt, mert pizzafutárként dolgozott és ezáltal jó volt a kommunikációja. Mindenesetre, bármi is okozta a férfi nyitottságát, megszeretette őt velem.

— Arra gondoltunk — kezdte Maggie az egyik délután, mikor a kanapén ültünk, Glenn pedig valamiféle késői ebédet próbált csinálni a konyhában. Egyre inkább belejött a szakács szerepbe, és általában minden nap sürgött-forgott a konyhában. —... hogy mivel nagyon sokat segítesz nekünk és ugyanannyira örülsz ennek a babának, mint mi... — Végigsimított a hasán, majd rám nézett. — Esetleg, ha szeretnél, lennél a keresztanyja?

A szemeim kitágultak, és mosolyogva meredtem a nőre. Glenn is bepillantott a konyhából és egyetértően bólogatott. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak bambán ültem egy helyben.