We could be heroes | c.g

51. | look after you

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. ö t v e n e g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
it's always half and never whole
you've begun to feel like home

— Nem akarom meginni.

— Pedig meg fogod.

— Nem.

— Madeline, nem kérem még egyszer! Idd meg!

— De szar íze van...

— Akkor még szarabb lesz, ha lenyomom a torkodon.

Gyorsan kikaptam a nő kezéből a bögrét, tudván, hogy ha rajta múlik, valóban beváltja a fenyegetését. Egy mozdulattal lehúztam a bögre néhány kortynyi tartalmát, majd fintorogva adtam vissza Jennának, ő pedig büszkén konstatálta, hogy elérte, amit akart.

— Ez még mindig borzalmas — nyavalyogtam. — Komolyan, inkább bevettem volna egy tablettát, mint egy ilyen vízben oldódó förtelmet.

— Magadra vess — vágta rá Jenna, laza lófarokba kötve hosszú, barna haját. — Nem is értem, hogy gondoltátok. Azt hittétek, hogy kifekszetek a betonra a szakadó esőben, és nem szedtek össze semmit sem?

— Nem tudom, igazából ebbe akkor nem gondoltam bele.

— Mint két óvodás, komolyan— rázta a fejét, felvont szemöldökkel és lenéző tekintettel. — A lázad legalább már lement. De még mindig nagyon köhögsz.

— River hogy van?

— Rosszabbul. Még mindig lázas.

— Pedig én többet voltam odakint, mint ő.

— Gyengébb az immunrendszere. Egész nap a szobájában van, alig eszik, keveset iszik... próbálok rá hatni, de szinte kínozza magát. Ez megy már két éve. Az őrületbe kerget. — Amikor Jenna Riverről beszélt, valahogy előtörtek benne az anyai ösztönök. Egészen vicces volt őt így hallani a szokatlanság végett.

Két napja történt, hogy húsz percen át kint feküdtünk Riverrel az esőben, és már másnap reggel lázasan keltünk mindketten. Először eltitkoltuk Jenna és Will előtt a dolgot, és ezért nem is értették, hogy mit kaphattunk el mindketten, de aztán végül elárultuk nekik a kis mulatságunkat. Will végül poénra vette, de Jenna nagyon ki volt bukva miatta. Elvégre ő orvos, és jobban tudta, hogy egy ilyen mit tud okozni. Tüdőgyulladással is fenyegetett minket, de mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ez csak egy megfázás. Másfél napig lázam volt, gyengének éreztem magamat, így két napig egész nap ágyban maradtam, ahogy River is. Habár én hamar kilábaltam belőle, a fiúnak sokkal több idő kellett.

— Na jó, mehetsz most már — pakolta vissza a dolgait, majd levette magáról az orvosi köpenyt. — Ma még semmiképpen sem erőltesd túl magad, és igyál sok teát! Holnap már ki kéne jönnöd velünk portyára. Simon panaszkodott, amiért semmit nem csinálsz. Nem akarom, hogy még jobban hisztizzen. Szerintem holnapra már rendben leszel.

Bólintva szálltam le az ágyról.

— Köszi.

— Mhm — sóhajtott. — Igyál teát, és vigyél Rivernek is! De ne maradj sokáig nála, nehogy tovább fertőzzétek egymást. Illetve, ami azt illeti, jó lenne, ha megpróbálnád megetetni. Mármint nem konkrétan megetetni, hanem...

— Igenis, főnökasszony, megértettem — mosolyodtam el. — Jó munkát mára!

Elhagytam az orvosi szobát, majd célba vettem az ebédlőt. Nagyjából dél körül járhatott az idő, alig fél órája keltem fel. Az elmúlt kettő napban az orvosi szobán kívül sehova se mentem, egész nap az ágyamban fetrengtem, szenvedtem, könyveket olvastam és ágyba kaptam az ételt. Kész luxus volt, de magamtól is tudtam, hogy a többi Megváltó nem éppen nézi ezt jó szemmel. Épphogy elkezdtem dolgozni és csinálni valamit, máris az ágyban kötöttem ki egy adag megfázással. Össze kellett kaparnom magamat, elvégre nem lett volna túl szerencsés, ha mindannyian megutálnak - így se voltam a szívük csücske.