We could be heroes | c.g

33. | all the kids are depressed

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a r m i n c h á r o m .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
all the kids are depressed
nothing ever makes sense

Nem tudtam, hogy honnan jelentek meg ilyen hirtelen, de amikor ismét kiléptünk az utcára, azt már elárasztották az emberek. Pontosabban a gyerekek. Egyetlen egy felnőttet sem láttam, csupán csak tizenkettő és tizenhat év közöttieket. Rengeteg kérdés merült fel bennem abban a pillanatban, de inkább magamban tartottam őket. A fiú, aki szemmel láthatólag is idősebb volt nálunk néhány évvel, a szárnyai alá vett minket és megkért arra, hogy kövessük őt, és maradjunk közel hozzá.

— Én Caleb vagyok — fordult felénk a srác, amikor megálltunk az utcán, egy félreeső helyen. A szorgos kisgyerekek az általuk hozott autókra és lakókocsikra pakoltak fel cuccokat - pontosan olyan cuccokat, mint amiket mi is kerestünk. De már megértettem, hogy mi miért nem találtunk semmit. Nem tudom, hogy ők mennyi idővel előttünk érkeztek meg - és hogy hogyan sikerült elkerülnünk őket -, de mindent elkapkodtak előlünk. — Titeket hogy hívnak?

Felesleges volt arra várnom, hogy Carl megszólaljon. A gyerekekről Calebre emeltem a tekintetemet, és megköszörültem a torkomat.

— Az én nevem Madeline — válaszoltam halkan, majd Carl felé biccentettem —, és ő Carl.

— Örülök a találkozásnak — bólintott egyet, majd fél fejjel a társai felé fordult, mintha ellenőrizni akarná őket. Tulajdonképpen ez a srác értelmesnek tűnt, sőt, ő még meg is akart védeni minket azzal a hirtelen haragú lánnyal szemben. Ő nem vont le messzemenő következtetéseket, próbált barátságosan viszonyulni hozzánk, ami miatt lehet, hogy túl hamar vált szimpatikussá.

Egy kissé kellemetlennek bizonyult ott állni, összekötözött kézzel, teljes csendben. Úgy éreztem magamat, mint egy bűnöző, aki éppen az ítéletére vár. Néhány gyerek még meg is bámult, kellemetlenül feltűnően, ami miatt talán az arcom is kipirosodott.

— Nem látok felnőtteket. Csak gyerekek járnak a portyákra? — kérdezte egyszer csak Carl, a hangja rideg volt és távolságtartó. Biztos vagyok benne, hogy nem akart volna megszólalni, most is csak azért kérdezett, mert nagyon érdekelte a válasz.

Caleb lassan ránk pillantott, majd egy átlátható mosolyra húzta vékony, rózsaszín ajkait. — Boldogulunk magunk is.

— Gyerekmunkásokkal? — ráncolta a homlokát, mire észrevétlenül ráléptem a cipőjére. Ő felszisszent, és haragos pillantással jutalmazott. Nem akartam, hogy a meggondolatlan beszólásai miatt még Caleb is elhidegedjen tőlünk, mert úgy akkor végképp magunkra maradtunk volna.

De Calebnek esélye sem volt válaszolni, hiszen a szőke lány - Raven, ha jól jegyeztem meg a nevét - hirtelen előttünk termett, és olyan pillantással nézett ránk, mint amivel az alsós osztályfőnököm is tette, amikor valami rosszat csináltam. Mondjuk ő nem volt ilyen ijesztő.

— Elég lesz a cseverészésből! Tudod, hogy nem szeretem — pillantott a fiúra szúrósan, majd a tekintete ránk vetült. Kék szemei keménységet és felsőbbrendűséget sugároztak. — Tedd fel őket a hármasra, és légy szíves, ne beszélgess velük!

— Ahogy kívánod — felelte egyszerűen, mire Raven még utoljára ránk nézett, aztán tovább állt. Caleb kelletlenül kifújta a levegőt, majd tarkóra vágta a kezeit. — Uh, ne vegyétek túlzottan magatokra. Mindenkivel így viselkedik, de megvannak az okai. Elővigyázatosság, ahogy ő mondaná.

— Ööö... szóval ő parancsol? — kérdezte Carl, ezúttal egy kissé lágyabb hangon.

Caleb elhúzta a száját.