We could be heroes | c.g

18. | your soul

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.  t i z e n n y o l c  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
oh, you know when you're alone
i'm holding on to your soul

"— Szia Madeline! A nevem Jessie. Tudom, hogy nem érzed most igazán úgy, hogy jobb lehet, hiszen rengeteg dolgon mentél keresztül. De pont azért vagy itt, és pont azért laksz majd nálunk, hogy minden könnyebb legyen, és szebb életet kaphass. Hiszen megérdemled. Van kettő fiam, az egyikük, Ron, pont a te korodban van. Sam pedig mindig szeretett volna egy nővért. Tudom, hogy volt egy bátyád... talán ők lehetnének az új testvéreid. Remélem, hogy jól fogod magad érezni nálunk és az új családoddá válhatunk. Deanna azt mondta, a Maddy becenevet szereted, nem gond, ha így hívlak?"

Nem beszéltem hozzá. Sokáig meg se szólaltam, amit ő egyáltalán nem is vett magára. Jessie-t mindig csak az érdekelte, hogy az Anderson család körülményeitől eltekintve, jól érezzem magamat ott. Egy ideig minden idegen volt. Nem csak a ház, hanem egész Alexandria és az emberek is. Ha ő nem lett volna, egészen biztos, hogy nem tudok majd beilleszkedni, és a depressziómat sem tudtam volna leküzdeni.

És akkor halott volt, a szemem előtt falták fel, én pedig talán tehettem volna sokkal, de sokkal többet annál, mint amennyit tettem. És a kettő fia is meghalt vele együtt. Az egész Anderson család a múlté volt.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem fent, a faházban, de a gondolataim azalatt az idő alatt majdhogynem az őrületbe kergettek. Jessie és Sam arcát láttam a fejemben, régebbi emlékeket, és az utánuk hagyott üres űr megtöltődött a lelkiismeret-furdalással. Elképzelni se tudtam, hogy hogyan fogok ezután ezzel élni.

A helyzetem pedig minden másodperccel csak rosszabbodott. A kóborlók még inkább szétterjedtek, rengetegen álltak a faház alatt is, és hörögve nyújtózkodtak meg kapálóztak. Igaz, semmi esélyük sem volt elérni engem idefent, de jól tudtam, hogy víz meg élelem nélkül egyáltalán nem húzom ki sokáig.

Ahogy kinéztem az ablakon, megpillantottam Denise orvosi rendelőjét, és azt, hogy ég odabent a villany. Azonnal Carl jutott eszembe, és az, ahogy véresen a karjaim között fekszik.

A szívem összerándult és megint a hatalmába kerített a sírás, de világos volt, hogy ezzel semmire sem megyek. A lőszerem is fogytán volt, csak a saját halálomba ugrottam volna, ha lemerészkedek. Tulajdonképpen már felkészítettem magamat arra, hogy itt fogok szomjan halni, és azon gondolkodtam, hogy ez lenne-e jobb, vagy az, ha leugrok innen, és vagy az esésbe halok bele, vagy abba, ahogy széttépnek.

De nem tudtam elnyomni magamban azt az érzést, hogy Carl mellett akarok lenni. Ő volt az egyetlen ember, akiért egyáltalán megérte az, hogy életben maradtam. Ha ő nem lett volna, én sem időztem volna annyi kétség között odafent - már régen golyót röpítettem volna a saját fejembe, hogy legalább véget érjen az a folyamatos félelem.

Aztán egyszer csak kigyulladt valami, tőlem nem messze. Bántotta a szememet, így csak a járkálókat néztem, akik hiszékenyen indultak el a tűz irányába. Átfutott rajtam az enyhe megkönnyebbülés, ahogy rájöttem, hogy van, aki még mindig harcol a városért.

Miután egy kicsit lecsillapodott a számuk, visszavettem magamra Carl kalapját, óvatos léptekkel lemásztam és a késemmel fejen szúrtam azokat, amik ott maradtak. Meglepően jól esett kiengedni a felgyülemlett feszültséget, ami bennem tombolt és már annyi ideje nem akart lenyugodni. Egyre beljebb mentem Alexandriába és egyre többet és többet öltem meg. Összefutottam másokkal is, akik kitartóan küzdöttek az otthonukért, a családjukért, saját magukért. Én nem is voltam egészen tisztában azzal, hogy abban a pillanatban kiért vagy miért is küzdök.