We could be heroes | c.g

9. | remind me to forget

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. k i l e n c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
it doesn't matter where you are, you can keep my regret
cause baby, i got these scars, reminding me to forget

Másnap reggel meglehetősen korán keltem fel, ahhoz képes, hogy előző este Carllal hajnali kettőig beszélgettünk. Az éjszakai csevegések a legőszintébbek, szokták mondani, és ez valóban igaz. Sokkal inkább meg tudtam neki nyílni az éj leple alatt, habár ez nem feltétlen volt kölcsönös a részéről. Carl továbbra is maga körül tartotta a kőszilárd falait, és nem tűnt úgy, hogy a közeljövőben hajlandó lenne lebontani őket nekem. Ezt, természetesen nem is várhattam el tőle, még akkor se, ha már igazán meg akartam volna ismerni őt, úgy igazából.
A fiú még kérdezni akart néhány dolgot Ronról, de felfogta, hogy érzékenyen és kelletlenül érint a téma, szóval hamar irányt váltott, és a másik lehető legrosszabb dologról kezdett el faggatni: Willről.

De igazából nem bántam. Az, ahogyan válaszoltam a kérdéseire – tulajdonképpen elmeséltem neki az egész gyerekkoromat, és mindent, amit a bátyám tanított nekem –, egy kicsit eszembe juttatta, hogy a bátyám még odakint lehet. Elkezdett gyötörni a bűntudat. Én nem kerestem Willt annyi ideig régebben, mint ameddig valószínűleg ő keresett engem. Persze én kisebb voltam, eszetlenebb és védtelenebb, és ha Aaronék nem találtak volna rám, hamar meghaltam volna, de idősebb fejjel ezt nem volt könnyű elfogadnom, noha nem akartam magamat múltbéli hibák miatt gyötörni.

Valamiért akkor sem hagyott nyugodni ez a gondolat. Lehet, hogy ennek a hatására, de reggel kilenc óra környékén, amint kidobott az ágy, felöltöztem. Egy farmer nadrágot vettem fel, egy szokásos fehér trikót és a piros-fekete kockás ingemet, bepakoltam a macskás hátizsákomba majd útra készen meredtem a tükörbe. Kellően régen voltam a falakon kívül ahhoz, hogy ideges legyek. Habár tudtam, hogy nem fogok találni semmit, ami Willhez vezetne, de ki akartam menni, érezni akartam, hogy más is van a biztonságon túl, amit Alexandria nyújtott. Carl ráébresztett arra, hogy túlságosan is elkényelmesedtem. Nem bíztam már saját magamban és a túlélési ösztöneimben, és ez egyáltalán nem tetszett.

— Mész valahova?

Úgy fordultam hátra az ajtóhoz, mint akit rajtakaptak valami rossz dolgon. Carl még a pizsamájában állt, a karjaiban Judith-tal, látszott, hogy nemrég kelt fel.

— Felébresztettelek? Próbáltam halkan pakolni. Ezek a falak rohadt vékonyak.

— Judith keltett fel. — A fiú óvatosan letette a húgát a földre, amikor ő jelezte, hogy menni akar. Ügyetlen léptekkel és hatalmas szemekkel kezdte felfedezni a szobámat, aminek láttán egy pillanatra elmosolyodtam. — De komolyan. Hova mész? Vissza... visszamész Jessie-hez?

Nem válaszoltam, csak leellenőriztem a combomra csatolt fegyvertokomat, hogy benne van-e a kés, amit még a bátyámtól kaptam. Soha sem adtam le Oliviának. Tetszett a gondolat, hogy mindig nálam van, és ha a raktárba került volna, ahol csak indokkal lehet kikérni fegyvereket, soha se tudtam volna mit mondani oknak, amiért szükségem lett volna rá.

— Mi a franc? — bukott ki Carlból. — Miért nem adtad le?

— Valójában soha sem játszottam a szabályok szerint — motyogtam, rá se nézve. Hallottam a hangjából, hogy valahol meg lett sértve, hiszen neki sem tetszett, hogy fegyvertelenül hagyták őket. Eddig a jókislányt látta bennem, biztosan meglepte, hogy nem követem Deanna parancsait.

— Értem — támaszkodott a falnak. — Te kimész.

Kifújtam a levegőt.

— Aha — helyeseltem bambán. — Kimegyek az erdőbe.