We could be heroes | c.g

64. | game of survival

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n n é g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
are we the hunters?
or are we the prey?

m a d e l i n e ;

Minden készen állt. Megtöltöttük a pisztolyokat, lelket öntöttünk egymásba, a szövetségeseink megérkeztek, Darylék pedig készen voltak a bomba felállításával. Felkészültünk arra, hogy megvívjuk a csatát az otthonunkért és saját magunkért.
Miután Carllal leadtuk a megtöltött pisztolyokat, felsiettem a szobánkba, hogy magamhoz vegyem a saját fegyvereimet. A combtokomat, mint mindig, most is a jobb lábamra csatoltam, beletettem a késemet és egy pisztolyt, meg plusz töltényeket. Felvettem a hátamra a tegezemet, benne a nyilakkal, majd hozzácsatoltam az íjamat. Végignéztem magamon a tükörben, a szám pedig magától is egy mosolyra görbült Carl ingét látva rajtam. Az, hogy érezhettem a ruhája illatát, már magában is elszántságra kötelezett: emlékeztetett a tényre, hogy túl kell élnem. Nem is csak Carlért, hanem magamért, és mindenkiért, aki számít.

- Kész vagy? - lépett be a fiú az ajtón. A tükörből ránéztem, ő érdeklődve, kissé csodálva meredt rám - sose vallotta volna be, de kifejezetten tetszett neki a tény, hogy az ő ruhája volt rajtam egy ilyen napon.

- Igen.

Carlnak elég volt csupán néhány másodperc ahhoz, hogy rutinos mozdulatokkal felvegye a combtokját és eltegye a fegyvereit. Szótlanul követtem minden mozdulatát a szemeimmel, majd amikor kész lett, egy határozott lépéssel előtte termettem. A két kezemet az arca két oldalára simítottam, majd főnökiesen hunyorítottam, hogy jelentőségteljesebbnek tűnjek.

- Éld túl!

Ő elmosolyodott. - Köszi a jó tanácsot.

- Nem egy tanács volt, hanem egy parancs - vontam fel a szemöldökömet.

- Ohh, hát, okosabb vagyok annál, mintsem megszegjem a parancsaidat.

Halk nevetéssel sóhajtottam fel, majd egy gyors puszit nyomtam a szájára.

- Nem is szegheted meg - helyeseltem büszkén. - Ha meg merészelsz halni, kitekerem a nyakadat.

- Ez igazán aranyos tőled.

- Nem, Carl, tényleg. Kérlek, legyen eszed és vigyázz magadra. Nem akarlak elveszíteni.

A fiú kábán meredt az arcomra, majd végigtanulmányozott rajtam minden egyes porcikát.

- Nem fogsz - suttogta a számra, és ezzel egy hosszabb, érzékibb csókba húzott.

━━ ★♡★ ━━

Alexandria utcái tele voltak ismeretlen alakokkal, amit számomra elég furcsa volt látni. Már másfél éve az itteniek között éltem, minden arcot úgy ismertem, mint a tenyeremet. Lassan már a puszta lépteikről felismertem, kik baktatnak éppen az utcán. Ezek a furcsa ruhás emberek pedig egyáltalán nem illettek bele a képbe.

- Tudom, hogy a szövetségeseink - motyogtam halkan, hogy csak a mellettem sétáló fiú hallja -, de valahogy nem akarják belelopni magukat a szívembe.

Az összesnek ellenséges arckifejezése volt, ami akkor sem enyhült, amikor találkozott a tekintetünk. Volt bennük valami különös, ami nem hagyott nyugodni. Általában nyitott voltam mindenki felé, pláne azokhoz, akik elvileg a segítségünkre voltak, de velük nem éreztem úgy, hogy meg tudnám találni a közös hangot. Ami azért is volt kellemetlen, mert ugyanazért küzdöttünk, és elméletileg segítenünk kellett volna a másiknak.