We could be heroes | c.g

69. | video games

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n k i l e n c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i tell you all the time
heaven is a place on earth with you

— Már vártam, mikor mondod azt, hogy jöjjünk el ide.

Egészen Alexandria végébe mentünk, nekem pedig már félúton beugrott, hogy mi hiányzott egészen idáig. Nem csak a ház és az emberek okoztak honvágyat - a faházam is. Haragudtam magamra, amiért ennyire könnyedén elfelejtettem a helyet, ami egy évig menedékül szolgált.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés lesz visszatérni ide. Eddig nem is gondoltam bele, hogy mennyire fontos ez a faház. Elvégre ehhez fűződött az a kínkeserves egy év, nem igaz? Ide menekültem, valahányszor elegem lett Pete-ből vagy Ronból. Volt, hogy itt töltöttem egy egész napot, vagy akár itt is aludtam - és ilyenkor rettentő nehéz volt kimagyaráznom magamat Jessie előtt. Senki sem tudott erről a faházról. Persze néhányan tudták, hogy itt van, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Ellentétben velem és Carllal. Sok beszélgetésünk fűződik ide, az olyanfajták, amikor tényleg őszinték voltunk egymáshoz. Talán igazán itt alakult ki az, hogy mi, ahelyett, hogy ő meg én. Be is vallotta, hogy elég sokat járt fel ide nélkülem, ameddig távol voltam.

Legnagyobb örömömre semmi sem változott odafent. A könyveim ugyanúgy voltak, ahogy hagytam őket, a matrac, rajta a takaróval pedig elterült a sarokban. Egy jóleső sóhaj kíséretében foglaltam rajta helyet, majd végigtanulmányoztam az olvasmányokat, amiket annyira imádtam régebben. Ezzel együtt pedig rá kellett jönnöm, mennyire megváltoztam. Régebben semmi mást nem csináltam, csak olvastam, magamba zárkóztam - persze azért, mert nem volt kinek megnyíljak -, és jóformán az egész napomat egyedül töltöttem a könyveimmel. Ekkor pedig fogalmam sem volt, hogy mikor fogtam utoljára egyet is a kezemben. Akkor, amikor voltak szeretteim, volt családom és céljaim, már időpocsékolásnak tűnt oldalakat lapozgatva más világokba képzelni magamat.

— Beleolvastam néhányba — adta Carl a tudtomra, amikor észrevette, mit figyelek ennyire. Az arckifejezése leginkább fintorgásra hasonlított.— Nem tudom elhinni, hogy ezekkel töltöttél el egy évet.

— A könyvek sajnos túl egyszerűen tudják helyettesíteni az embereket — vontam vállat.

— Téged nem tudtak — mormogta olyan halkan, hogy alig értettem meg. A hasam mégis görcsbe rándult.

— Tudom — feleltem csendesen. — Carl, ne haragudj... azt hittem, kiveséztük ezt a témát.

Nem tudtam hogyan folytatni, a fiú pedig nem is nézett rám. Tudtam, hogy mélyen sértette az, ahogy leléptem a Megváltókhoz, még ha meg is értette, hogy miért tettem. Igaz, megbeszéltük már a miérteket, bocsánatot is kértünk, de teljesen természetes volt, hogy még nem tudta lezárni mindezt ott mélyen, saját magában. Ezért nem tudtam hibáztatni, képtelen voltam rá. Az ő helyében én is haragudtam volna magamra, talán egy egész életen át, sőt, tulajdonképpen még csak nem is kellett a helyében lennem.

Ő a faház padlóján ült, velem szemben, a térdeit felhúzta az állához, a karjaival pedig körbe ölelte őket.

— Kiveséztük... de nem hiszem, hogy mindent elmondtam, amit akartam — mondta halkan. Szótlanul figyeltem őt. — Haragudtam, igen És utálni akartalak.

A szavai mélyebbet vágtak egy késnél, de jól tudtam, hogy megérdemlem őket. Nem vágtam közbe, és nem is terveztem tiltakozni. Felkészültem arra, hogy minél inkább a földbe döngöljön. Tisztában voltam azzal, hogy csak úgy tudja teljesen feldolgozni, amin keresztül ment miattam, ha kiadja magából a sérelmeit.