We could be heroes | c.g

62. | if we have each other

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n k e t t ő .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
the world's not perfect
but it's not that bad
if we got each other
and it's all we have

Recsegés.

Felébredtem ugyan, de hosszú pillanatokig nem nyitottam ki a szemeimet. Mindössze egy szakadozó, eltorzult hangot hallottam, és hiába vártam, nem fejeződött be. Felnyögtem és a fejemre húztam egy párnát, de nem lett jobb. Nyöszörögve ültem fel, hunyorítva néztem körül, de sehogy se jöttem rá, hogy minek van ilyen recsegő hangja.

Aztán hirtelen megvilágosodtam. Felálltam, és akkor ugrottak be a tegnap este történései, amikor realizáltam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Eszelős mozdulatokkal csavartam be magamat a takarómba, majd a babzsákhoz léptem. Előszedtem a combtokomat, abból pedig a rádiót, amit még tegnap kaptam Willtől. Valóban onnan jött a hang, ami most már az idegeimre ment.

— Ajánlom, hogy fontos legyen! — szóltam bele rekedtes hangon, ásítva egyet.

— Na végre! Már percek óta recsegtetem ezt a szart, hogy meghallja valaki — nevetett Will a túloldalról, de aztán megkomolyodott. — Jézusom, te most keltél?

— Aha — ásítottam fel megint. — Hosszú éjszakám volt.

Egy gyors pillantást vetettem a matracra. Carl a saját takarójába bugyolálva terült el, látszólag az igazak álmát aludta éppen. Szégyenlősen elmosolyodtam, körbejárva őt a szemeimmel, hátha kikandilál valahol belőle egy rész a takaróból, de nem volt ekkora szerencsém.

Will hangja egyszerre volt határozott és bizonytalan. — Áh... ez is eljött.

— Mi van? — fordultam vissza az ablak felé, majd egy kissé ledermedtem, ahogy felfogtam, amit mondtam. Nem gondoltam végig, így rá se jöttem azonnal arra, hogy mit kotyogtam ki a bátyámnak, akinek csupán ennyiből is lejött a lényeg. — Hát... ja, eljött, asszem.

— Rengetegszer átgondoltam, mit fogok mondani ebben a helyzetben — sóhajtott —, de most sehogy se jönnek a szavak.

— Akkora gyökér vagy, William — közölte Jenna a háttérből, amit hallva kuncogni kezdtem.

— Jó, én nem akarok nagybácsi lenni huszonnégy évesen a tizenhat éves húgom által, szóval kiemelném a védekezés fontosságát, noha talán hamarabb kellett vo-

— Jézus kegyelmezz! — szóltam közbe rögtön. Utáltam, amikor Will ilyesmi dumákat akart előadni nekem. Borzalmasan kellemetlenül érintettek, de ugyanakkor emlékeztettek rá, hogy ő a nagy testvérem, aki, bármennyire is felnőttem régebbhez képest, még mindig óvni és oktatni akart. És neki soha sem esett nehezére ilyenekről beszélni, így régebben is elég sok kellemetlen szituációba kerültünk miatta. Kislánynak is eléggé ártatlan voltam, most már pedig annál inkább. — Védekeztünk, Will — préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat. — De nem hiszem, hogy ezért keltettél fel hajnalok hajnalán — tettem hozzá, és próbáltam minél halkabb lenni, hogy ne ébresszem fel Carlt.

— Éppenséggel, tényleg nem — válaszolt most már komoly hangon. — De milyen hajnalok hajnalán, te szerencsétlen, fél tizenegy van! Mindegy, hallottuk hírét, hogy történt néhány dolog tegnap este. De nem igazán tudunk részleteket.

Miközben Will beszélt, letettem a rádiót a szekrényre, majd óvatosan felhúztam a redőnyt. A Nap fénye hunyorításra kényszerített, és csak remélni tudtam, hogy Carlt nem kelti fel a világosság. A kezembe vettem az adóvevőt, az arcomhoz emeltem, a másik kezemet pedig körbefontam a hasam előtt. Kifele meredtem az ablakon, majd lenyomtam a gombot.