We could be heroes | c.g

70. | boys club

oké tudom, megint eltűntem és sajnálom!! nem ígérem már meg inkább, hogy mostantól aktív leszek, de igyekezni fogok :(

ez a rész már lassan három éves és nagyon nagyon nagyon sokat volt szerkesztve ez idő alatt, tökéletesre szerettem volna írni mert szerintem az egyik legfontosabb rész a sztoriban, tök sok minden kiderül a karakterekről meg a viselkedésükről, de persze ahol homály van az is majd kitisztul idővel ;)) nagyon remélem hogy jól adom át őket és szerethetőek valamennyire így olvasói szemmel is..

egyébként most újranézem a twd-t a barátommal úgyhogy talán ez is motiválni fog az írásban lol
(season 2 carl was something else)

élvezzétek a részt, ha gondoljátok írjátok meg mit gondoltok, minden véleményre kíváncsi vagyok!! :)<3

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h e t v e n .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i wanna be the one you dream of
pull me into the flames

Most már egy kissé nyugodtabban éreztem magamat a házban. Elvégre Willnek igaza volt - maga a ház önmagában valóban semmit nem ártott nekem. Mi több, menedéket nyújtott - másra se vágyhatott senki sem egy olyan világban. Az emberek, akik megkeserítettek egy teljes évet az életemből, már halottak voltak. Lehetne szebben, lehetne csúnyábban mondani, a lényegen semmi sem változtatott volna.

A lépcső nyikorgott a lábam alatt. A folyosón világított az a gyenge fényű lámpa, amit direkt Sam miatt kellett felszerelni, hogy ne féljen este elmenni a mosdóba, vagy inni egy pohár vizet. Örökké csak félt a sötéttől. Rögtön az ő szobájának ajtaja fogadott, amikor felértem. Valószínűleg - sőt, egészen biztosan - érintetlen volt, és senki sem járt bent azóta. És ezen nem is akartam változtatni. A mellette lévő szoba Roné volt, az ajtaja résnyire volt nyitva. Tudtam, hogy Matt-ték videójátékoztak korábban, így ők már voltak bent. Mindenesetre én elkerültem, és még csak a közelébe se mentem. Ronéval szemben volt az én szobám. Csukva volt az ajtaja, de tudtam, hogy Raven bent van - a többiek azt mondták, már órák óta el volt merülve a könyveimben. Az enyém mellett lévő szoba volt Jessie-é és Pete-é. Igazság szerint jó, ha kétszer jártam ott összesen, így nem nőtt a szívemhez túlságosan. Emlékszem, egyszer csak azért mentem be késő éjszaka, mert váratlanul megjött a menzeszem, és nagyon fájt a hasam. Fájdalomcsillapítot akartam kérni Jesstől, de egy rossz pillanatban sikerült benyitnom. Jessie orrából már a vér is ömlött - Pete ilyen agresszívra tudta leinni magát alkalmanként. Hiába akartam segíteni, a nő nem engedte, helyette folyamatosan azt hajtogatta, hogy csak elcsúszott, de jól van, és miután nagy nehezen kiböktem, miért jöttem, gyorsan a kezembe nyomott háromféle gyógyszert, majd leplezett idegességgel tessékelt ki. Utána kulcsra zárta az ajtót. Egész éjszaka nem bírtam aludni.

Azzal a szobával szemben volt a fürdő a folyosó végén. Éppen, amikor megindultam volna, hogy a kilincs felé nyúljak, az ajtaja kinyílt, és Carl lépett ki a folyosóra. Meghökkent, amikor meglátott, én pedig egy kissé megriadtam. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő nem Ron. Ő Carl. Mindig is Carl lesz.

— Jól vagy? — tette fel a kérdést egy kissé habozva.

— Aha — feleltem gyorsan. — Lezuhanyoztál?

— Ahogy a jelek mutatják — adott választ kissé zavartan, a nedves hajára mutatva.

Hebegve pislogtam. — Ja, igen. Bocs. Kicsit megzavarodtam.