We could be heroes | c.g

75. | this is the life

oké, elöljáróban el szeretnék mondani kettő dolgot:
először is, ezek a részek már lassan 3 (!!) évesek, és mostani szemmel utálom, ahogy akkoriban összeraktam őket, de nincs energiám és ötletem újra felépíteni minden részt, így csak átírom őket a legjobb tudásom szerint.
másodszor, azt is utálom, hogy ilyen fiatal karaktereket hoztam létre és nem emeltem meg pár évvel az életkorukat, és ezáltal kisgyerekkel romantizálom az alkoholt, de remélem minden olvasómnak egyértelmű, hogy nem támogatom a kiskorúak általi alkoholizálást - de tagadni is felesleges, hogy ahogy én is, úgy valószínűleg mindannyian csináltuk, így talán nem akkora bűn, hogy a kiskorú karaktereim leisszák magukat minden 2. részben, főképp nem egy apokalipszis közepén...... ugye?? (mármint, mit csinálna egy tizenévesekből álló baráti társaság egy zombiapokalipszisben?)
na mindegy, ennyit szerettem volna mondani,
jó olvasást kívánok:)<3

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h e t v e n ö t.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
where you gonna sleep tonight?
and you're singing the songs
thinking this is the life

Amikor beléptünk a főépületbe, ami igazából csak egyetlen egy, hatalmas teremből állt, megértettem, hogy River miért akart kimaradni ebből az egészből.

Már kintről is tökéletesen hallható volt a zene, ami úgy dübörgött, hogy a fülem, és szinte a fejem is belefájdult. Egyáltalán nem voltam hozzászokva a zenéhez, tulajdonképpen tizenkét éves korom óta nem is hallottam egyet se. Odabent sűrű volt a levegő, az ablakok ugyan nyitva voltak, de teljesen hiába. Szinte teljes sötétség uralta a termet, csak a plafonra szerelt diszkógömb - igen, egy teljesen valódi, funkcionális diszkógömb, olyan, mint a filmekben - adott fel-felvillanó, színes világítást. A gyerekek, akik között voltak fiatalabbak és idősebbek is, elárasztották a helyiséget. Voltak, akik táncoltak, és olyanok, akik csak a fal mellett található asztalnál álltak, és a kihelyezett ételekből és italokból fogyasztottak minden kedvükre valót. Látszólag nagyon jól szórakoztak és nem is törődtek semmivel sem, azt legalábbis biztosan nem vették észre, hogy mi az ajtóban állunk és grimaszolva bámulunk rájuk.

— Meggondoltam magam — közölte kiabálva a fiú az ajtóban, és hátat fordított. A karja után kaptam, és visszarántottam magamhoz.

— Nem fogsz egyedül hagyni! — förmedtem rá felháborodva. — Gőzöm sincs, hol van Carl. Meg a többiek.

River válaszolt valamit, de mindössze motyogást értettem belőle. A zene elnyomta minden szavát. Valószínűleg túlzott hangerővel ordibálhattam rá azt, hogy micsoda, mivel egy kissé összehúzta magát, és a füléhez kapott.

— Na jó — nyögte most már egy fokkal érthetőbben. — Muszáj rágyújtanom.

Ezúttal ő ragadta meg a csuklómat, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, magával húzott kifelé a teremből, és pár méterrel arrébb vezetett az egész épülettől is. A zenét még így is hallottuk, de most már egy elviselhetőbb fokozaton. Jólesően belélegeztem a friss, hűvös levegőt.

— Azt mondtam — kezdte a fiú, ahogy a zsebében matatott —, hogy szerintem nem ott vannak. Valószínűleg inkább az ebédlőben — biccentett az említett hely felé.

River előhúzott egy doboz cigit, meg egy öngyújtót. Az előbbiből kiszedett egy csikket, az ajkai közé helyezte, majd az utóbbival meggyújtotta. Mielőtt elpakolt volna, megkínált engem is, de nemlegesen megráztam a fejemet.