We could be heroes | c.g

1. | youth

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.  e g y  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
pain, but i won't let it turn into hate
no, i won't let it change me

— Senkit sem érdekel!

Ron egy kiáltás közepette dobta meg a tanárt egy papírgalacsinnal, aki éppen egy műveletet végzett a „táblánál". Igazság szerint csak a falra kiragasztott papírlap volt, de többnek bizonyult a semminél. A fiú sikeres kísérlete láttán négy ember - vagyis rajtam kívül mindenki - harsány nevetésben tört ki. A tanárnő lassan Ronra emelte a tekintetét. Sötét, táskás szemeiből kivehető volt az elfojtott stressz és fáradtság.

— Ron Anderson — fújta ki a levegőt lemondóan —, már megint, mi a problémád?

— Semmi — felelte a fiú szárazon. A szemem sarkából sandítottam rá. A tekintete, mint mindig, most is kihívó és zavartalan volt. Mintha abban lelte volna az egyetlen örömöt, hogy szerencsétlen nőt csesztethette. — Csupán nem értem, hogy ez itt — biccentett a tábla felé — miben segít a túlélésben. Nem fogok hatványozással kóborlót ölni, tanárnő, vagy tévednék?

— Ezt a hangnemet nem tűröm el! — ismételte el azt, amit szinte minden nap a fiúhoz kellett vágnia. Most már nem volt benne semmi harag, sokkal inkább könyörgött. — Másrészt viszont, kérlek, Ron, értsd meg, hogy a matematika mindig fontos az ember életében!

— Ó... hát persze, milyen igaza van, hiszen nem szeretném, hogy átverjenek a boltban... ja, tényleg, már nincsenek is boltok! — tárta szét a karjait diadalittasan, ami ismét idétlen nevetésre késztette a többieket, noha az erőltetett poénját aligha lehetett volna viccesnek nevezni. Mindössze a szomorú igazságot közölte vele.

A tanárnő csak megrázta a fejét és köhintett párat. Azt próbálta kitalálni, mivel bírhatna rá öt darab gyereket a tanulásra, vagy legalább arra, hogy némi tiszteletet mutassanak felé. Ez még a normális életben is nehéz feladat volt, nem hogy akkor, az apokalipszisben, amikor a legtöbb embert már semmi nem érdekelte. Pláne nem az iskolának előadott garázs, ahol heti háromszor nyomorogtunk. Erőltetett színjáték volt, ő mégis igyekezett kihozni belőle a legjobbat. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, aki nem akarta tovább nehezíteni szegény nő dolgát. Ami azt illeti, energiám se lett volna rá.

— Nos, ennyi mára. — A tekintete rám tévedt, vagyis az egyetlen emberre, aki tényleg figyelmet fordított rá - vagy legalább fenntartotta ennek a látszatát. Ezt hallva a többiek azon nyomban pakolni kezdtek. — Pihenj sokat, szívem!

Mindig szívemnek hívott, én pedig sose mondtam el neki, hogy mennyire utáltam ezt a szokását. Kényelmetlenül érintett.

— Köszönöm. Kellemes hétvégét — motyogtam mosolyogva, miközben mindenki más majdhogynem kivágta magát a padból, és iparkodni kezdett kifelé.

Pont, amikor megindultam volna utánuk, a tanárnő utánam szólt: — Ami azt illeti, maradj egy szóra, ha nem gond!

Egy tétova mosollyal léptem vissza hozzá, ő pedig frusztráltan megigazította a szemüvegét. Ekkor úgy nézett rám, mintha lenne közöttünk egy roppant bizalmas viszony, amire éppen támaszkodhat.

— Én arra gondoltam, hogy szólok Jessie-nek Ron viselkedését illetően — adta a tudtomra az elhatározását. — Ez így nem mehet tovább. Én már nem bírok vele, de az anyja hátha képes hatni rá.

Rögvest végigfutott az agyamban a végkimenetele a dolognak, amit ő felvázolt: még több feszültség, probléma, veszekedés. Ezt követően szerényen megráztam a fejemet.