We could be heroes | c.g

27. | impossible

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h u s z o n h é t .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
all we had is gone now
tell them i was happy and my heart is broken

4/4

A Nap már felmenőben volt, amikor a lakókocsi ismét leparkolt előttünk. Annak tudatában, hogy ismét Negan közelében vagyok, olyan erősséggel rándult össze a gyomrom, hogy azt hittem, menten elhányom magamat. Carl megszorította a kezemet, amikor Negan kirángatta az apját az ajtón és elénk hurcolta. Biztatóan visszaszorítottam a kezét, anélkül, hogy ránéztem volna. Borzalmas érzés volt azt nézni, ahogy a nagy, erős, rettenthetetlen vezetőnk most megtörni látszott. Abraham vére rászáradt az arca egyik oldalára, szemei vörösek voltak, a haja pedig nedves az izzadtságtól.

— Meg is érkeztünk — szólt Negan vigyorogva, majd tett néhány lépést a férfi körül, aki a földön vergődött. — Tudod, miért mentünk el kocsikázni?

Rick nem válaszolt. A kezeivel próbálta megtartani magát, a szemeit a földre szegezte és hevesen vette a levegőt. Negan egyszer csak megállt, majd lenézett rá.

— Válaszolj, ha kérdeznek!

— Oké! — felelte Rick azonnal, félelemmel a hangjában. Ismét végigfolyt egy könnycsepp az arcomon, de szinte tudomást sem vettem róla. — Oké.

— Az egésznek az volt az oka, ahogy néztél rám. Ezen akartam változtatni. Azt akartam, hogy megértsd... de továbbra is ugyanúgy nézel rám. Mintha beleszartam volna a szendvicsedbe, és ez így nem fog menni! Szóval... — Leguggolt Rick mellé, majd hunyorított a szemével, a szája pedig egy apró mosolyra görbült. — Adjak neked még egy esélyt?

— Igen... igen. Igen — hebegte Rick, még mindig a földet pásztázva.

Negan megveregette a férfi hátát, majd felállt.

— Oké. Rendben. Ez is eljött. Akkor a főnyeremény, amit most fogsz tenni, meghatározza, hogy a te igen szar napod mindenki utolsó szar napjává válik, vagy csak egy újabb szar nappá.

Nem tudtam, mire akar kilyukadni. Belegondolni se mertem. De amikor vigyorogva ránk mutatott, majd lódított a kezével, kirázott a hideg.

— Pisztolyt mindenki fejéhez!

A Megváltók odaléptek a hátunk mögé. Nyeltem egyet, ahogy a hideg pisztoly eleje a fejemhez ért, egyúttal megint remegni kezdtem.

— Az orruk magasságában, hogy aztán amikor tüzeltek, akkor lesz igazán nagy — Negan egy robbanást színlelt a kezével, majd elvigyorodott. —... mocsok.

Lehajtottam a fejemet. Nem akartam a férfira nézni, egyszerűen nem voltam rá képes. Koránt sem volt vége ennek az egésznek, én pedig máris eljutottam a mélyponthoz, ahol már úgy éreztem, hogy nem bírom itt tovább.

— Kölyök.

Lassan felemeltem rá a tekintetemet, de Negan nem engem nézett, hanem Carlt. Összeráncoltam a homlokomat, ahogy a férfi az ujjával magához hívta a fiút.

— Lábhoz.

Ő viszont nem mozdult. Tanácstalan voltam. Nem voltam felkészülve arra, hogy most elengedjem - egész este a kezét fogtam, annyira összetapadtunk, hogy nem éreztem azt, hogy el tudnám őt engedni. Ugyanakkor viszont ellenszegülni abban a pillanatban egyet jelentett egy halálos ítélettel.

— Kölyök. Most.

Carl kifújta a levegőt, majd lassan elkezdett felállni. Nem jött ki a hang a torkomon, így csak halványan tátogni tudtam neki, arra kérlelve, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt, de ő csak lenézett rám, majd visszatátogta, hogy minden rendben. Csak akkor engedtem el a kezét, amikor elindult a férfihoz. Ahogy a tenyerem már nem tapadt a fiú bőréhez és megérezte a hirtelen jött hideget, összerezzentem, így ökölbe kellett szorítanom a kezemet. Ijesztő volt, hogy milyen hatással van rám. Amint elengedett, elvesztem. Olyan volt, mint egy biztos pont, amibe most már nem tudtam belekapaszkodni, és kétségbeesetten kapálóztam, mert saját magamat nem bírtam megtartani.