We could be heroes | c.g

32. | crossfire

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a r m i n c k e t t ő .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i'd trade my luck to know
why he's caught in the crossfire

Carl azt mondta, szólt az apjának előző este arról, hogy másnap portyára megyünk. Nem igazán bíztam abban, hogy igazat mondott, elvégre ilyen téren sose szerette beavatni Ricket a dolgokba. Fogtam egy cetlit és egy tollat, majd gyorsan leírtam a következőt:

„Carllal portyára mentünk, próbálunk még ma visszajönni. Ne aggódjatok, nem lesz baj, de ha mégis, mindent megoldunk. Nem akartunk felébreszteni titeket, Judith-ot Gabrielnek adtuk.

xoxo, maddy :)"

A mosolygós fejet próbáltam a legjobb képességem szerint megrajzolni, de nem nagyon akart sikerülni, így inkább feladtam, és egy mutáns fejet hagytam Rickék számára. Egész biztosan sokra értékelték. Beosonva a hálószobájukba, letettem a papírt az éjjeliszekrényre, majd visszasiettem a szobánkba.

Carlt hamar kidobta az ágy. Én egy elég lusta embernek vallottam magamat, aki szerette a reggeleket lassan és nyugodtan kezdeni, főleg, ha ezt a szerelmével tehette meg - de a szerelmem akkor nem igazán akart ebben részt venni. Már előző nap megbeszéltük, hogy visszamegyünk abba a kisebb városba, ahol a múltkor portyáztunk, és Carl annyira bezsongott emiatt, hogy alig tudott megülni egy helyben a fenekén. Szóval már reggel hétkor elindultunk. Csoda, hogy mikre rá nem vett.

Október, vagy már talán november elejénél járhattunk. Sose voltam jó abban, hogy nyomon kövessem az időt, és igazság szerint így izgalmasabb is volt az élet. Olyan hamar köszöntött be az ősz, szinte észre se vettük, csak amikor a hőmérséklet elkezdett csökkenni.
Nálam volt Will egyik bő, sötétkék pulcsija, amit utoljára akkor hordtam, amikor tizenkét éves lehettem. Azóta magamnál őriztem, habár hordani nem szerettem, mert mindig sírógörcsöm támadt. Most, hogy tudtam, a bátyám életben van és semmi baja, könnyebb szívvel bújtam bele. Tulajdonképpen eltelt három év, és olyan volt, mintha csak összementem volna, most még nagyobbnak tűnt rajtam, mint régen.

A szobában Carl éppen töltötte a pisztolyokat. Én betettem négy palack vizet a táskámba, majd felkaptam magamra, és türelmesen vártam, hogy a fiú elkészüljön.

— Hagytam apudéknak egy üzenetet — jegyeztem meg, ahogy nekitámaszkodtam az ágynak és lehajtottam a fejemet.

— Oh... köszi. Én elfelejtettem szólni nekik.

— Elfelejtettél, hah? — kuncogtam. — Biztos nem lenne ellenvetésük, Carl.

Azt hitte, nem látok át a tervén. Ki akart szökni, és nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, mielőtt távoznánk.

— Meg amúgy is jobb, ha tudják, hol vagyunk. Még a végén azt hitték volna, hogy elraboltak minket.

— Igen, de te nem ismered az apámat.

— Hogy ne ismerném? Különben is... keménynek tart engem, szóval velem tuti elengedne bárhova.

Carl nem válaszolt a kijelentésemre, csupán egy unott sóhajt hallatott, mire ismét csak nevetni kezdtem. Azokban a napokban különösen szerettük húzni egymás agyát, ilyenkor legalább egy kissé elfeledkeztünk a problémákról, amik egyre nagyobbá nőtték ki magukat.

— Az első célunk a gyógyszerszerzés — fordult felém, mire kiegyenesedtem és közelebb léptem hozzá. — A Megváltók mindet elvitték. De Maggie-nek szüksége van rá.