We could be heroes | c.g

11. | teen idle

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. t i z e n e g y  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i wanna stay inside all day
i want the world to go away

Másnap későn keltem fel. Nagyjából tizenegy óra volt, én pedig hamar összeszedtem magamat, amikor rájöttem, hogy mostanában egyszer sem aludtam ilyen sokáig. Nem volt szokásom a későn kelés, általában kilenc óra felé már kidobott az ágy.

De akkor előző este eléggé túlgondoltam a dolgokat a fejemben, valószínűleg ezért sikerült ilyen későn magamhoz térnem. Kábán is éreztem magamat, a gondolatok ide-oda cikáztak a fejemben, amitől olyan érzésem volt, mintha mindjárt felrobbanna.

— Szia, prücsök — köszöntem Judith-nak, miután levánszorogtam a lépcsőn. A kislány a földön ült, néhány régebbi babával játszott, és abból a zöld cumisüvegből itta a vizet, amit tegnap találtam. Halványan elmosolyodtam, mikor észrevettem. Az üvegre böktem. — Tetszik?

Nem válaszolt, csak egy hatalmas mosolyra húzta a száját. Fogalmam sincs, hogy értette-e azt, amit mondtam neki, vagy csak egyszerűen örült annak, hogy látott engem, és ezért tűnt ilyen vidámnak. Sehogy sem tudtam kommunikálni a gyerekekkel, habár emlékeim szerint a bátyám jó volt benne. Ő mindig megértette az apró, fogak nélküli Madeline értelmetlen nyögdécseléseit is. Én mindenesetre inkább annyiban hagytam a dolgot, nyomtam egy puszit Judith fejére, majd felálltam tőle.

Valami szúrta a szememet. Egyből észrevettem az ablaknál heverő táskámat, amit még lent hagytam tegnap este. Gyors léptekkel szeltem át a távolságot, majd belenéztem. Minden benne volt, amit tegnapról hoztunk - illetve Carl külön szólt, hogy a cumisüveget ő vette ki belőle. A Will-lel készült képemet pedig már felvittem a szobámba. De egy valami mégsem volt a helyén.

Hiányzott a pisztoly.

Feszülten kutattam át az egész táskát - habár egyértelmű volt, hogy nincs benne -, majd mikor végképp nem találtam, reménytelenül a földre omlottam. Biztos nem vettem ki belőle, teljesen elfeledkeztem róla előző este. Tudtam, hogy ha valaki megtalálta, akkor hatalmas bajban vagyok. Rick már napok óta azt a pisztolyt kereste, még arra is megkért, hogy kutassam át a fia ruháit, hátha ő vette el. Fogalma sem volt arról, hogy igazából én voltam. Nem értettem, minek van nála pisztoly, elvégre le kellett adniuk. Biztos a város iránt érzett bizalmatlanság volt az oka, de nem is érdekelt, egyszerűen elvettem és eldugtam, hogy legyen valami nálam arra az esetre, ha a dolgok eldurvulnának Pete-tel, vagy esetleg Ronnal. Bűntudatom volt miatta, és persze vissza akartam volna csempészni, ha megoldódtak a dolgok, de így ötletem se volt, hogy mihez kezdjek.

Judith gügyögni kezdett előttem, én pedig kétségbeesetten ránéztem. Olyan volt az arca, mintha pontosan tudta volna, mi történt. Mintha csalódott lett volna. Mintha csalódott volna bennem.

Keservesen összeszorítottam a szememet, majd egy ügyetlen mozdulattal a talpamra ugrottam, és a táskámat szorongatva felfutottam a szobámba. Átnéztem mindent, de persze sehol se találtam a fegyvert. A fejemet fogva járkáltam fel-alá, nem tudtam elhinni, hogy ekkora bajba sodortam magamat pont akkor, amikor eleve összecsaptak a hullámok felettem.

Nem akartam hazudni Ricknek, de nem mondhattam el neki az igazat. Féltem, hogy talán ezt így nem értené meg. Ahogy Carl sem. Tartottam tőle, hogy talán úgy éreznék, elárultam őket, pedig ez volt a legutolsó, amire akkor képes lettem volna.

— Madeline? — A hang lentről jött, amit hallva egy kissé megriadtam, és mélyen beszívtam a levegőt. Hezitálva, lassú léptekkel merészkedtem le a konyhába, ahol Michonne fogadott. Eltorzult az arca, ahogy rám nézett.