We could be heroes | c.g

49. | daddy issues

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. n e g y v e n k i l e n c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
but when you told me the whole story i felt like throwing up
i can see it on your face, it was rough

Hirtelen minden túl sok lett. Az elmúlt egy óra eseményei túlságosan felkavartak.

Gyors, feldúlt léptekkel igyekeztem vissza a szobámba. Csak akkor jutott eszembe, hogy ránézhetnék Riverre, amikor bedőltem az ágyamba, miután becsaptam magam mögött az ajtót. Igazságtalanság. Ez volt az a szó, ami össze tudta foglalni, amit gondoltam a történtekről.

Arról is, amire Negan kényszerített, és arról is, hogy Jenna meg River is engem okolt. Jenna azért, mert River megtudta a titkot, River pedig azért, mert titok volt egyáltalán. Mindeközben én csak jót akartam mindenkinek. Elleneztem Jenna ötletét, de mégis csak ő ismerte jobban a fiút, és amikor azt mondta, jobb lesz Rivernek, ha nem tud Roselake-ről, akkor bíznom kellett benne. River nem hibáztathatott azért, amiért nem akartam neki fájdalmat okozni - habár mardosott a bűntudat miatta, elvégre legbelül én is éreztem, hogy joga van tudni a barátairól és a nővéréről. Mégis Jennára hallgattam inkább, aki most úgyszintén engem okolt, amiért egy véletlen miatt kitudódott a dolog. Ezeken kívül, ha túl sokáig volt csukva a szemem, hirtelen megjelent Daniel és Max arca a sötétségben, pont úgy, ahogy legutoljára láttam őket, mielőtt kilőttem volna a nyílvesszőket.

Túl rövid idő alatt omlott össze minden, amiről azt képzeltem, hogy sínen van.

Felnyögtem, ahogy a párnámba temettem a fejemet. Sírni akartam, de nem voltam rá képes. Ki akartam adni a feszültséget magamból, de nem tudtam, hogyan. Legszívesebben a párnába sikítottam volna, de mégse tettem. Csak egy helyben feküdtem, remegtem az idegességtől, és akaratosan igyekeztem rávenni magamat arra, hogy elaludjak. Egy kiadós alvás soha se hangzott még ennél jobban.

De aludni se tudtam. Semmit se voltam képes kezdeni magammal, és a haraggal meg a bűntudattal a szívemben.

A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem bámulni. Átöleltem a hasamat, pont úgy, ahogy Carl csinálta mindig, és próbáltam megnyugtatni magamat. Ez persze nem akart összejönni. Túl sok nyugtalan gondolat cikázott a fejemben, és túl hangosnak bizonyultak.

— Maddy!

Will hangja volt az, ami visszarángatott a valóságba. Ijedtemben és meglepettségemben gyorsan felültem, és zavarodottan meredtem rá. Nem is hallottam, hogy kopogott, és bejött a szobámba.

— Te aztán nagyon elgondolkodtál valamin.

— Azon, ami történt — mormogtam. — Ne haragudj, tudtam, hogy nem kéne titokban tartanom, csak-

— Ugyan, Jen engem is elég sok mindenre képes rávenni — ingatta a fejét. — És őt is megértem. Tudod, ő... elég bonyolult eset. Különös módon tud szeretni. És River nagyon fontos neki. De talán pont ezért, titkolóznia se kellett volna.

— És nekem se — tettem hozzá halkan.

Will keserűen elmosolyodott. — Hé, ismerem Rivert. Nem tud haragudni az emberekre. Alkalmatlan hozzá. Megbékél majd. Főleg, mert biztosan kedvel téged.

Hálásan bólintottam. Csak most vettem észre a hátizsákot a hátán, és a plusz egy pulcsit a jobb kezében.

— Mire készülünk? — ráncoltam a homlokomat.

Ő elmosolyodott.

— Tetszik a lelkesedésed. Na gyere, bújj ebbe bele, aztán kövess.

— Ez nem volt válasz a kérdésemre — motyogtam, de azért szófogadóan felálltam, és elvettem a bátyámtól a pulcsit, ami az övé volt. Felismertem. Régebben állandóan ezt nyúltam le tőle. — Ez a pulcsi...