We could be heroes | c.g

12. | blind

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. t i z e n k e t t ő  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i wanna know, but there's no answer
don't know where do we go

— Na végre! Mi volt? — támadott le rögtön Carl, amikor benyitottam a házba.

Nem feleltem, csak fáradtan a fiú karjai közé omlottam. Ő fél kézzel viszonozta az ölelésemet, majd kézen ragadott, és a kanapéhoz húzott. Bedőltünk egymás mellé, én pedig ledobtam magamról a cipőmet.

— Semmi — válaszoltam közben kimerülten. — Csak a szokásos dolgokat kérdezte meg. Újra meg újra hallani akarja, hogy hogy került hozzám a pisztoly, hogy miért támadt rám Ron... ja, apropó, most Ron is ott volt.

Deanna, már megint azt akarta, hogy beszélgessek vele. Egy kicsit fárasztó volt, illetve felesleges is. Állandóan ugyanazokat a kérdéseket tette fel, én pedig ugyanazokat a válaszokat feleltem. Mintha tesztelni akarta volna, hogy valóban az igazat mondom-e, ez pedig zavarta az önérzetemet. Persze igaz, hogy füllentettem neki, de nem okozott nehezemre tartani magamat a sztorimhoz, hiszen mindig is jól hazudtam. Azt például, hogy a pisztolyt Ricktől csórtam el, nem mondtam el neki. Akkor a férfi csak még nagyobb bajba keveredett volna. Inkább magamra kentem, és azt meséltem a nőnek, hogy elloptam a fegyvert, amikor Olivia nem figyelt. Így persze Deanna dühös volt rám, és azt mondta, ezentúl rajtam tartja a szemeit, de nem igazán hatott meg a fenyegetése, mert ismertem a nőt. Közel sem volt olyan talpraesett, hogy valóban megnehezítse a mindennapjaimat.

Ron egészen eddig nem volt hajlandó megjelenni ezeken a beszélgetéseken, azt mondta, hogy "túl korai neki minden". Egy nagy frászt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az apjával történtek ennyire megviselték. Szerintem csak hozzám nem volt semmi kedve, meg úgy alapjáraton az egész erőltetett igazságszolgáltatás ment az idegeire.

— Ron? Őt miért miért hívták?

— Hát mert... nem tudom, őt is megkérdezték arról, hogy miért ugrott nekem. Eddig is ki akarták kérdezni, de csak most volt hajlandó bármit is mondani.

— És mit mondott?

— Hogy attól félt, hogy le fogom lőni az apját — sóhajtottam ingerülten. — Deanna most Jessie-t vette elő. Azt mondta, jobb nevelést is kaphatna Ron, mert látszólag rosszul éli meg a mai világot.

Egy kis ideig csak azt hallgattuk, ahogy a másik veszi a levegőt. Szükségem volt egy kis nyugalomra, mivel az előző naptól elkezdve nem éppen volt egy stresszmentes pillanatom sem.

— Szóval azt nem mondtad, hogy Ron igazából... milyen?

Lehunytam a szememet.

— Dehogyis.

— Tudod, semmit nem tudsz örökre elrejteni. Minden titok kiderül egyszer. Még a legsötétebbek is. És ha te nem segítesz magadon, aligha lesz valaki, aki ezt helyetted megteszi.

— Ja. Kösz a tanácsot.

— Nem tanács volt.

— Mindegy, Carl — zártam rövidre higgadtan. — Teljesen mindegy.

Újra csend lett, én pedig a tekintetemmel végigszaladtam a szobán. Túl békés volt minden.

— Senki sincs itthon? — kérdeztem.

— Csak Judith és én.

— Apud még mindig alszik?

— Ühüm. Egész nap... — válaszolt, majd lehajtotta a fejét. — Néha felébred, de Michonne nem engedi, hogy lássam.