We could be heroes | c.g

61. | you belong to me

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n e g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
feels like we're dreaming, we're tripping and reeling
just say that you belong to me

Teljesen ránk esteledett, mire hazaértünk. Egy ideig még beszélgettünk Carllal, teljesen jelentéktelen témákról, de amikor elkezdtem felismerni a tájat, kíváncsian az ablakhoz ugrottam és nagy szemekkel meredtem kifelé. Nem is tudom, talán arra vártam, hogy valami hatalmas változás történt egy hónap alatt, amiről lemaradtam. Habár ezt nem igazán tudom megmondani, elvégre már az orrom hegyéig se láttam el, mire végre ténylegesen lefékezett a lakókocsi.

Rosita kinyitotta Alexandria kapuját, majd mikor behajtottunk és leállt a kocsi, egy nagy lépéssel leszálltam a talajra. Kíváncsi szemekkel néztem körbe, de egyelőre semmilyen szembetűnő változást sem találtam. Ugyanazok az utcák, házak és fák, amiket itt hagytam. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy végigjárta és megmelengedte a testemet a gondolat, miszerint itthon vagyok.

Jézus zaklatott léptekkel haladt el mellettem, én pedig kíváncsi tekintettel követtem őt a szememmel. Rositához lépett, akinek az arcán egy enyhe, de már egészen halvány vágás éktelenkedett.

— Jól vagy? Hol van Sasha? — kérdezte a férfi, mire alig láthatóan összeráncoltam a homlokomat, és szétnéztem a többieken.

Senki sem válaszolt semmit, Rosita pedig merev, kissé fagyos tekintettel és összefont karokkal nyelt egyet. — Van itt valaki — préselte ki az ajkain, majd sebes léptekkel megindult. Összepillantottunk Carllal, aki ez idő alatt a kezébe fogta a kezemet, majd gyorsan a nő után siettünk, a többieket követve.

Rosita egészen a cellákig vezetett minket. Rick, Michonne, Tara, Daryl, Jézus, Carl és én mentünk le vele az alagsorba, ahol össze kellett húznom az ingemet a hideg levegő elől. Rossz előérzetem volt.

Rosita határozottan rámarkolt az egyik cella ajtajára, majd egy egyszerű mozdulattal elhúzta, ezzel szabad utat adva. Egy félkört alkotva pillantottunk be a cellába, aminek a mélyén egy alak húzta meg magát. Felpattant, amikor meglátott minket. Az ablakon átszűrődő halvány fény egyenesen rásütött az arcára. Az ajkaim között rés keletkezett, a szemeim pedig egy kissé összeszűkültek. A szőke, most rendezetlen haj alatt a megégetett bőr és táskás szemek azonnal a tudtomra adták a férfi kilétét.

Nem én voltam az egyetlen, akinek nem esett nehezére felismerni Dwightot. Daryl egyik pillanatról a másikra felmordult, egy váratlan mozdulattal pedig nekiiramodott. Ricknek és Rositának kellett őt visszafogniuk attól, hogy nekimenjen a férfinak, aki néhány másodpercre felvette velem a szemkontaktust, de végül Rickre nézett.

— Azt mondja, segíteni akar — mondta Rosita, mire Rick egy gyanús pillantással Dwight felé fordult.

— Igaz ez? — kérdezte hidegen. — Segíteni akarsz?

— Igen — válaszolt Dwight, egy enyhe biccentéssel. Elengedtem Carl kezét, és egy kicsit beljebb léptem, hogy jobban rálássak a történésekre. Nem tudtam eldönteni, hogy a kíváncsiságom, vagy a gyanakvásom nőtte-e ki magát nagyobbra.

— Oké — rántott vállat Rick. Mindenki légzése felgyorsult, minden levegővételt tisztán hallottam a cellában - kivéve az enyémet, én talán még levegőt is elfelejtettem venni. A feszültség a tetőfokára hágott, a csend pedig vészjóslóan ordított. Rick ekkor előhúzta a pisztolyát, egy pillanat alatt kibiztosította, majd Dwight fejének szegezte. — Akkor térdre.

Dwight tétovázva, de engedelmeskedett Rick utasításának. A térdére ereszkedett, majd a fejét egy kissé oldalra döntötte. Rám nézett. Mereven összecsuktam a számat, és halkan kifújtam a levegőt. Kényelmetlenül éreztem magamat, Dwight pillantása mintha lyukat fúrt volna bennem - de eszem ágában sem volt a gondolat, hogy én legyek az, aki megszakítja a fagyos szemkontaktust. Dwight végül elvette rólam a tekintetét, és ha jól láttam, most inkább az előttem álló Darylt vette szemügyre. Észrevettem, ahogy egyre hevesebben emelkedik a férfi mellkasa.