We could be heroes | c.g

68. | i don't wanna live forever

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n n y o l c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
i gave you something
but you gave me nothing
what is happening to me?

Nem volt mit szépíteni a helyzeten: egy kissé csalódtam magamban. Azt hittem, nem hagyott bennem akkora nyomot az az egy év, amit az Anderson családban töltöttem, de hát a pánikroham, ami megtámadott és fojtogatni kezdett, amint betettem a lábamat az egykor meleg családi fészeknek hitt házba, másról árulkodott. Az életem legtöbb megrázkódtatása ahhoz az egy évhez kapcsolódik, de tekintve, hogy elnyomtam őket magamban, a tudatalattim talán úgy fogta fel, mintha meg se történtek volna. Amikor viszont felszínre kerültek, ugyanannyira fájtak és zaklattak fel, mint annak idején. Egyértelmű, hogy nagyobb sebet ejtett rajtam az az egy év, mint azt hittem. Mint azt mások hitték.

Most már tényleg rám fért a felfrissülést nyújtó zuhany alá állni, és habár egyáltalán nem volt ínyemre az egyedüllét, mégis az volt most a legjobb.
A házunkban ordított a csend. Elhaladva Judith szobája mellett, az jutott eszembe, mennyire megnyugtatna most a jelenléte.

Előszedtem némi tiszta ruhát: egy fehér, spagetti pántos felsőt, erre egy fekete, cipzáros pulcsit, meg egy sötétkék bő farmert. Ezekkel együtt léptem be a fürdőbe, ahol, akarva-akaratlanul is belenéztem a tükörbe. Elborzadtam. Le voltam izzadva, olyannyira, hogy a hajam ragaszkodóan a nyakamhoz tapadt, a frufrum pedig a homlokomhoz. Az arcom ki volt vörösödve, az ajkaim kiszáradtak.

Levettem a véres és izzadt ruháimat, amik aztán a szennyesben végezték. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a meleg víz elárassza a bőröm minden tájékát, ezzel tisztává téve a mocsoktól és a vérfoltoktól - amik tulajdonképpen nem is nagyon tudtam, hogy pontosan kitől, vagy kiktől származtak, csak úgy innen-onnan rám kerültek a harc alatt.
A vágás az arcomon csípett, és nehéz volt megszokni, de igyekeztem legyűrni. Szerencsésnek mondhattam magamat, hiszen ezelőtt még soha sem szereztem komolyabb sérülést. És habár az a vágás az arcomat érte, kitéve mindenki szeme elé, talán pont ezért voltam rá valamelyest büszke. Adott egyfajta magabiztosságot, hiszen azt jelentette, kerültem már meredek helyzetbe, mégis túléltem. Ugyanakkor mégis csak egy gyerek voltam. A háború meg az ilyesfajta sérülések valójában nem voltak nekem valók - ez viszont akkor már nem számított.

Felkapkodtam magamra a friss, tiszta ruhákat, majd áttöröltem a hajamat. Muszáj volt megmosnom, de megszárítani nem volt energiám. Kifésültem, és hagytam, hogy a nedves tincsek itt-ott a bőrömnek tapadjanak.

Meg akartam találni a bátyámat és Jent. Kapásból csak arra tudtam gondolni, hogy még mindig sérülteket ápolnak, így gyorsan átsiettem Denise régebbi orvosi szobájába. Most már több ember tartózkodott a helységben, mint amikor legutóbb itt jártam, körülbelül másfél órája. A legtöbben csak néhány gyenge sérüléssel pihentek az ágyakon - jóformán a Királyságból valók, vagy hilltopiak voltak, hiszen az alexandriaiakat felismertem volna, a maradék Roselake-i pedig már hazament.

Mindegyikük rám kapta a tekintetét, és végigmért, amikor beléptem. Én pedig csak kínosan néztem vissza rájuk. Miután megtudtam az egyiküktől, hogy Jennáék nem itt, hanem az elfekvőben voltak, gyorsan eltűntem a kíváncsi és sajnálkozó tekintetek elől. Szinte hallottam a gondolataikat, miszerint csak egy gyerek vagyok, és nem kellett volna háborúba keverednem. De nem is tudhatták, hogy még inkább bele voltam gabalyodva a dolgokba, mint ahogy azt ők hitték.

Az elfekvő, ahol a komolyabb sérülésű emberek feküdtek, az orvosi szoba fölötti emeleten volt. Ez az elrendezés még Pete ötlete volt, akkor javasolta, amikor ő lett Alexandria orvosa. Illemtudóan bekopogtam a szobába, nem is tudva, mire számítsak, majd benyitottam. Michonne ágya a szoba végében volt. Rick mellette ült egy széken, és a nő kezét fogta, de amikor meglátott, halványan elmosolyodva biccentett.