We could be heroes | c.g

81. | prayer in c

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. n y o l c v a n e g y .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
and see, the children are starving
and their houses were destroyed
don't think they could forgive you

r i v e r ;

A Szentélyben töltött idő alatt mindennapossá váltak a rémálmaim. Úgy feküdtem le esténként - már ha lefeküdtem egyáltalán -, hogy előre felkészítettem magamat a közeledő szörnyűségekre, amikkel a tudatalattim nagy szórakozások közepette fog kínozni. Egy ideig sokat gondolkodtam a rémálmaim miértjén, de végül feladtam azt, hogy válaszokat keressek. Úgy gondoltam, talán megérdemlem őket - nem tudtam volna pontosan megmondani, miért, de valamiért biztosan.

Amikor visszakerültem Roselake-be, már nem kísértek lidércnyomások. Pedig hozzájuk voltam szokva, és egyenesen meglepett, amikor évek óta igazándiból először, nem ébredtem zihálva, izzadtan és kimerülten.

Az első Alexandriában töltött estén viszont ismét megtörtént. Nem emlékeztem rá, mit álmodtam, de tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy rossz volt. Levegőért kapkodtam, ahogy egy nagy lendülettel felültem, és álmos szemekkel, kábán néztem körbe. Ugyanabban a házban aludtunk, ahol az alexandriai csata után is. Ismét matracokat terítettünk a nappaliba, így mindannyian egymás hegyén-hátán húztuk a lóbőrt. Mindenki aludt még körülöttem - mellettem közvetlenül Madeline terült el, őt hátulról Carl ölelte át, akinek a lábát Shina használta párnaként, és az ő hasán Matteo horkolt egészen halkan. Mindannyian vastagon betakarózva, látszólag egész békésen aludtak. Biztonságban voltunk. Ennek a tudata elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak.

Azonban hiányzott kettő ember. A redőny le volt húzva, de az apró réseken így is átszűrődött a Nap éles fénye. Felesleges lett volna visszaaludnom, így megdörzsöltem a szemeimet, és kikeltem a takarók sokaságából, ügyesen lépkedve a barátaimon át, nehogy felébresszem az egyiküket.

A konyhába vettem az irányt, ahol rögtön Calebbe botlottam. A fiú a konyhapulton ült, és egy bögrét szorongatott a kezében. Ha tippelnem kellett volna, a kába tekintetét és a kócos haját elnézve, nemrég kelt ő is, de nem lepett meg a tény, hogy már kidobta az ágy: mindig koránkelő típus volt.

— Jó reggelt — köszöntött halkan.

— Jobbat — feleltem rettentő mély és berekedt hangon. — Ó, jesszus.

Ő elmosolyodott. — Éhes vagy? Maddy hozott át este müzlit, hogy tudjunk majd mit enni. Elég sokat hozott, ami azt illeti, pedig mondtam neki, hogy nem kell...

— Ja, nem vagyok éhes, köszi — feleltem gyorsan. Caleb óvatosan kémlelt: ő volt az, aki egyáltalán nem tudta, hogyan kéne kezelnie az evészavaromat. Még Ravennél is rosszabb volt. Állandóan félt, hogy valami rosszat mond vagy csinál, így általában mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hozott a bizonytalanságával, de sosem adta fel a próbálkozást. Ezúttal is úgy éreztem, nyomatékosítanom kell: — Tényleg nem.

— Okés. — Szinte csak suttogott. Egész biztosan csak azért engedte el a témát, mert tudta, hogy Madeline sem fog békén hagyni ezzel, ő pedig köztudottan értett hozzá, hogyan tud evésre késztetni. — És kávét kérsz?

Felvontam a szemöldökömet, és a fiúhoz léptem, hogy bele tudjak nézni a bögréjébe. Valóban kávé volt benne.

— De hát utálod a kávét.

— Rájöttem, hogy nem. Tök finom. — De ekkor átnyújtotta a bögrét. — Idd meg a maradékot.

Amint belekortyoltam, elfintorodtam.