We could be heroes | c.g

5. | dollhouse

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. ö t  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
everyone thinks that we're perfect
please don't let them see through the curtains

A nap hátralévő részében ugyanazt csináltam, mint általában: a szobámban gubbasztottam. Most olvasás helyett inkább észrevétlenül lenyúltam Ron egyik videójátékát, és azzal ütöttem el az időmet. Sam néhányszor megpróbált bejönni, hogy játszhasson velem, de hamar feladta, miután Jessie ráparancsolt, hogy hagyjon békén, mert pihennem kell.

Jessie alig akart elengedni a köszöntő partira, mert félt, hogy megint rosszul leszek. Valahogy sikerült meggyőznöm őt, de a végén egyszerűen csak elkönyvelte magának, hogy csak azért akarok annyira elmenni, mert találkozni akarok Carllal. Ez természetesen nem így volt. Ha itthon maradok, Ron is maradt volna. Ennyi az egész.

— Vedd fel ezt! — sietett be a szobámba a nő izgatottan, egy rózsaszín szoknyával a kezeiben, fél perccel azután, hogy reményvesztetten megkérdeztem tőle, mit vegyek fel. Az arcán egy hatalmas vigyor ült, de én csak hitetlenül meredtem a ruhadarabra. — Aaron hozta az egyik portyáról. Már kimostam. Csak rád vár!

— Jess, ne már... — mosolyodtam el kínomban. — Ezt mivel vegyem fel?

— Egy fehér felsővel istenien fogsz kinézni, Maddy! — válaszolt boldogan. — Kérlek, vedd fel! Direkt egy különleges alkalomra tartogattam neked.

— Különleges alkalom? — vontam fel a szemöldökömet. — Máskor is érkeztek új lakók. Őket sosem nyilvánítottad "különleges alkalomnak".

— De az új lakókhoz most hozzátartozik egy korodbeli fiú is — vetette ellen, ahogy ügyetlenül kacsintott. Remek, gondoltam, témánál vagyunk.

— Nem értem, minek kell azt gondolni, hogy ha kettő egykorú találkozik, akkor rögtön barátok lesznek.

— De hát... de hát kedveled Carlt, nem? — faggatott a nő, ahogy a kezembe nyomta a szoknyát.

— Hát... nemtom', ő elég bunkó volt velem — dünnyögtem, miközben szemügyre vettem a ruhadarabot.

— Jaj már! — legyintett. — Ha egy fiú bunkó veled, az csak azért van, mert kedvel. Ilyenek a kamasz fiúk.

Szúrós szemekkel méregettem a nőt. Nem voltam már olyan kicsi, hogy bedőljek ennek a dumának. Valójában ostobaságnak és toxikusnak tartottam ezt a gondolkodást.

— És gondolj bele! — folytatta. — Biztos Carl családja is azt akarja, hogy jóban legyetek, elvégre szegény fiú már mióta nem tudott korabelivel barátkozni. Lehet, ezért is volt veled furcsa. Fontos a jó megjelenés, nyűgözd le őket! — vigyorgott, az izgatottsága pedig engem is megmosolyogtatott.

— Mintha én lennék az egyetlen opció... Mikey imádná Carlt, ha már itt tartunk.

— Pofa be, Madeline, öltözz inkább!

Nem tudtam mást tenni, csak beadni a derekamat. Gyorsan előkerestem egy fehér, elegánsabb felsőt, majd magamra kaptam a szoknyát. Olyan érzésem volt, mintha szeptember elsejére készülődnék az iskola évnyitójára. Utoljára valószínűleg csak oda öltöztem ki ennyire.

— Nézzenek oda! — tette össze két kezét Jessie, mire megforgattam a szememet. — Gyönyörű vagy! Befonjam a hajadat?

— Jézusom, kérlek ne! — nevettem kelletlenül. — Az már elég nagy túlzás lenne. Amúgy sem elég hosszú hozzá a hajam.

— Ez most komoly? — fintorgott Ron az ajtóban. Alig tudtam rávenni magam arra, hogy felé forduljak. — Minek kell ennyire kiöltözni? Csupa vadidegennek...