We could be heroes | c.g

66. | sweather weather

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n h a t .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
cause it's too cold for you here and now
so let me hold both your hands
in the holes of my sweather

Sietős léptekkel viharoztunk a ház felé, amit már szinte a kezdetektől orvosi rendelőnek használtunk. A feszültség fölém kerekedett, annak okán, hogy fogalmam sem volt, melyik csapattársam szerzett esetleg sérülést - csak Mattről tudtam annyit, hogy meglőtték a lábát. Semmilyen ismerős arrcal sem találkoztunk össze útközben, és attól féltem, hogy mindenki más az orvosi szobában fekszik valami halálos sérüléssel, vagy mindenki a haláltusáját szenvedi el éppen. Habár Maggie, Rick és Ezekiel éppen ekkor tartottak egy beszédet, amiben összefoglalták az eddigieket és az elkövetkezendőt, így aki nem lábadozott, az azon vett részt. Ez persze akkor nem jutott el az agyamig.
Mihamarabb tudomást akartam szerezni ugyan a sebesültekről, mégis megtorpantam a verandán.

— Ki az az Izzy?

Will szemei egy pillanatra kitágultak, mint akit hirtelen ért a kérdés, majd felsóhajtott, és nekivetette magát a korlátnak. Rémesen fáradtnak tűnt.

— Isabelle — felelte.

Ráncolni kezdtem a szemöldököm, jelezve, hogy több információra lesz szükségem, hiszen ezt a nevet már ezelőtt is hallottam. De ő nem szolgált velük.

— Nem kell tudnod róla — mormogta, ahogy ellépett mellettem, hátat fordított és a kilincsért nyúlt.

— Derek majdnem megölt, Will.

— Tudom! — fordult hátra, némi indulattal. Akaratlanul is megrezzentem, amit ő is észrevett, ennek ellenére nem fékezett magán. — Tisztában vagyok vele, Maddy.

Egyértelműen látszott, hogy Derek - vele együtt ez a számomra ismeretlen Isabelle is - érzékeny téma nála is, és nagy valószínűséggel Jennánál is. Azonban én valóban túl sokszor kerültem bele hármójuk konfliktusába ahhoz, hogy ne érdekeljen, na és persze alapjáraton is szörnyen kíváncsi természetem volt. Jelen pillanatban viszont úgy tűnt, nem fogok válaszokat kapni, és ebbe bele kellett törődnöm. Már csak abban reménykedtem, hogy ez az egész feszültség nincsen hatással Jennára, már ami a munkája elvégzését illeti.

Beléptem az ajtón, és Rögtön Rositát meg Tarát vettem észre. Rosita eszméletlenül feküdt az ágyon, Tara mellette ült, majd amikor meghallotta a lépteimet, rám nézett. Elmosolyodott.

Elmesélte, hogy Rositát meglőtték, de nem kell aggódnom, mert rendben lesz. Megtudtam azt is, hogy Michonne sérülései már le lettek kezelve, és a pihenő szobában fekszik éppen, egy emelettel feljebb. Többek között azt is a tudtomra adta, hogy Jen éppen az orvosi rendelő műtőszobájában van egy fiúval, és ő úgy gondolja, éppen kínozza őt, mivel az elmúlt percekben eléggé sikítozott.

Megköszöntem az információkat, majd még utoljára végignéztem Rositán. Békésen feküdt az ágyban, gondosan be volt takarva, és nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt. Ne aggódj, rendben lesz, visszhangoztak a fejemben Tara szavai.

Az ajtóhoz lépve megragadtam a kilincset, és benyitottam. Matteo és Jenna egy asztalon ültek, Matt egyik lába lelógott, a másikat - a sebesültet - kinyújtotta, egészen pontosan a nő ölébe, aki még mindig nagyon ügyködött rajta valamit. Mindketten felkapták a fejüket, amint meghallottak.

— Éljen, nem haltál meg! — vigyorodott el Matt tapsikolva, mire megkönnyebbülten felnevettem, és közelebb siettem. Jó szorosan magamhoz öleltem, mire keservesen felnyögött, de visszaölelt.