We could be heroes | c.g

28. | don't you worry child

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h u s z o n n y o l c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
don't you worry, child
see heaven's got a plan for you

1/2

3 és fél évvel ezelőtt...

Mindenkinek voltak sejtései arról, hogy valami nincsen rendben.

Egy különös járványra való tekintettel bezáratták az iskolákat és az óvodákat, kijárási tilalmat vezettek be, maszkokat kellett hordanunk, bárhova is mentünk - mint később persze kiderült, ezek az intézkedések semmit nem használtak. Ezt a járványt sehogy sem lehetett megakadályozni, vagy megfékezni. A mai napig nem tudunk pontos okot arra, hogy ez az egész honnan, és hogyan indult. Amit tudunk, az csak annyi, hogy akik megfertőződnek, átváltoznak valami... mássá. Nem emberivé, sokkal inkább egy élőhalottá, aminek nincsen tudata, józan esze vagy gondolatai. Az egyetlen célja, hogy egyen. Harapás útján terjed és jórészt visszafordíthatatlan. Az átváltozottakat a legtöbben járkálóknak és kóborlóknak hívjuk, az egyetlen módszer a kiirtásukra pedig az, hogy egyenesen a fejre célzunk. Aki viszont megfertőződik, az vagy fejbe lövi magát, vagy ő is egy lesz azokból, amik az egész világot rettegésben tartják.

De akkor, mindennek az elején még senki se tudta, hogy mi ez az egész. Mi csak annyit tudtunk, hogy valamiféle vírus közeledik a város felé, ezért kellettek az intézkedések, amiket meghoztak. Azt remélték, hogy ezek mellett meg tudják óvni a várost, holott azt se tudták, hogy mi ellen is küzdenek. Persze én, a tizenkét éves fejemmel nem is kerestem a válaszokat, csak örültem annak, hogy távol vagyok az iskolától és otthon tölthetek egy kis időt. Abban reménykedtem, hogy ha én és a bátyám is, akkor anyu is biztos otthon marad, de a kórházakkal nem egészen az volt a helyzet, mint az iskolákkal. Akkor még nem tudtam, de a kórházakat karantén alá kellett vonni. Amikor a városunkban elkezdtek megfertőződni az emberek, természetes volt, hogy kórházi ellátást kellett kapniuk, habár az orvosok sem igazán tudták, hogy mit kezdjenek azokkal a furcsa harapásokkal a testükön. Teljesen tanácstalanok lettek, amikor a fertőzöttek láza egyszer feljebb szökött, egyre inkább elvesztették az ítélőképességüket és a végén már egyáltalán nem voltak emberiek. Akkor még semmit nem tudtunk arról, hogy is megy ez az egész, nem tudtuk, hogy hogyan kapják el az emberek ezt a fertőzést. A kórházban mindenkin védőruha és maszk volt, de ezt a kormány nem tartotta elégnek, így amikor kiderült, hogy sehogy sem tudják kezelni a betegeket, karantén alá vonták a kórházat, hiszen nem tudhatták, hogy ki fertőződött meg és ki nem. Azt hitték, hogy kordában tudják tartani ezt az egészet. Azt hitték, hogy irányítani tudják.

Koránt sem tudták, hogy mi van a háttérben. Fogalmuk sem volt róla.

Ekkor én és a bátyám otthon voltunk, az iskola határozatlan ideig való bezárása végett. Ameddig én szorgosan igyekeztem tanulni és elvégezni a digitális oktatással járó feladataimat, Will tiszta ideg volt. Ő ekkor volt húszéves, természetes, hogy sokkal tisztábban látta át a dolgokat, mint én. Illetve tett is arról, hogy nekem ne kelljen idegeskednem. Annyi részletet titkolt el előlem, amennyit csak tudott, és füllentésekkel próbálta meg megmagyarázni azt, hogy anya miért nem jön haza. Azt persze én is tudtam, hogy az iskolákat miért zárták be - a tanárok kötelesek voltak tájékoztatni minket a vírusról, de tizenkét éves gyerekeknek nyilván nem árultak el részleteket, elvégre az komoly pánikot idézett volna elő. Én úgy fogtam fel mindezt, mint egy sima influenzát vagy bárányhimlőt, bele se gondoltam, hogy ennél komolyabb lehet a baj. De hát a legrosszabbat senkinek sem volt mersze számba venni.