We could be heroes | c.g

29. | way down we go

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h u s z o n k i l e n c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
oh, 'cause they will run you down
down 'til you fall
way down we go

2/2

Nagyjából húsz percet töltöttem el azzal, hogy kifelé bámultam az ablakon. Anya olyan gyorsan hajtott, mint még soha - az óvatosság mintaképe volt, de ezúttal nem csodálkoztam volna, ha nekimegyünk egy villanyoszlopnak. Egyéb autókat nem igazán láttam, teljesen üres volt az egész utca. Valahol még a lámpák sem égtek, minden kihalt és elhagyatott volt. Azt hiszem, az ilyen helyzetekre mondják azt, hogy üvöltött a csend.

Anya be akarta kapcsolni a rádiót, de nem volt adás. A hangulat pedig túl feszültnek bizonyult egy társalgáshoz, így egész végig csendben maradtunk. Aminek hatására, nem is tudom, hogy mikor, de elaludtam. Mindig utáltam kocsiban aludni, de ezentúl rá voltam kényszerülve.

Amikor kinyitottam a szememet, már nappal volt. Kora reggel, talán hét vagy nyolc óra. Azon kaptam magamat, hogy fázok, így kómásan összehúztam magamat, és körbe öleltem a hasamat. Mielőtt megszólalhattam volna, egy autó dudálása szelt bele a csendbe - nem a miénk volt. Ettől egy kissé magamhoz tértem, és riadtan néztem ki az ablakon. Egy autóúton álltunk, mögöttünk és előttünk is kocsik sorakoztak. Ekkor jöttem rá, hogy mi is egy helyben állunk - tehát dugóba keveredtünk.

És én pedig, a kocsikat látva, azt hittem, hogy minden normális, és csak álmodtam az eddig történteket.

— Azta... — mormoltam álmosan. — Nagyon furcsa álmom volt.

— Micsoda? — kérdezte anya roppant fáradt hangon.

— Ööö... nem tudom, valami hülye vírusról szólt, és el kellett mennünk otthonról — ásítottam fel, ahogy megdörzsöltem a szemeimet. Will kelletlenül mozgolódott az előttem lévő ülésben.

— Hát nem csak egy álom volt — felelte anya óvatosan.

Csalódottan felsóhajtottam, habár nem mondanám, hogy meglepődtem. Olyan volt, mintha igazából magamtól is tudtam volna, hogy ez a valóság. Mintha az eszem már felfogta volna azt, amire a szívem és a testem még nem volt képes.

— Akkor miért vannak körülöttünk autók? Amikor elaludtam, még sehol se volt semmi.

— Kijutottunk a nagyvárosba. De innen is mindenki menekül, és dugóba kerültünk. Itt állunk már vagy húsz perce.

— Ti nem aludtatok?

— A bátyád igen — válaszolt —, én nem. Egész este vezettem, hogy eljussunk valamerre.

— Aludnod kéne, anya.

— Én is ezt mondom neki — vágta rá Will borultan. — Komolyan, anya, cseréljünk helyet! Tudok vezetni, neked pedig aludnod kell.

— Jól vagyok. Neked meg nincs jogsid.

— Jövőhéten kaptam volna meg — pufogott.

— Will, nincs baj. Bírom.

Az ujjaimmal egy kicsit átfésültem a hajamat, majd nagy nehézségek árán hátra csúsztam a csomagtartó részére, és kivettem az egyik táskából egy palackozott vizet. Belekortyoltam, majd megköszörültem a torkomat.

— Hova megyünk? — tettem fel a kérdést már vagy negyedjére.

— Atlantába. — Nem hittem, hogy választ is kapok, így felvontam a szemöldökömet.