We could be heroes | c.g

63. | heaven

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t v a n h á r o m .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
heaven isn't as wonderful
heaven isn't as beautifil as you

r i v e r ;

A szemeim hozzászoktak a sötétséghez reggelenként, így mindig különösen zavarta őket az ablakból beáradó napfény, miután felébredtem.

A Szentélyben általában nem kapcsoltam villanyt a szobámban. Maximum az éjjeli lámpámat, amikor rajzolni támadt kedvem. De azon kívül, egyszerűen semmihez nem tűnt fontosnak a világítás. Úgy éreztem, az életemben is kialudt az a bizonyos fény, és valahol talán nyugtató érzés volt, amikor engem is sötétség vett körül. Azt hiszem, talán enni is könnyebb volt a sötétben, amikor nem láttam, éppen mit gyűrök le a torkomon.

Roselake-ben a faházak viszont más esetek voltak. Hatalmas ablakkal rendelkeztek, amikbe napközben előszeretettel sütött be a Nap, bevilágítva az egész helységet. Estére kellett csak felkapcsolni a lámpát, aminek viszonylag gyenge fénye volt, így a kisebb gyerekek általában a verandán töltötték el a lefekvés előtti idejüket, hiszen a kinti világítás mindig több fényt nyújtott a számukra.

Visszatérni Roselake-be furcsa volt. Furcsább, mint azt gondoltam, és furcsább, mint kellett volna lennie. Amikor megtudtam, hogy nem haltak meg az ittlévők, alig vártam, hogy hazajöjjek. Ismét róluk álmodtam, újraéltem régebbi emlékeket, titokban arról álmodozva, hogy majd ismét valóra válnak valamikor. Madeline-nek meg a szökési tervének köszönhetően, ez meg is valósult. Viszont egyáltalán nem olyan érzések fogtak el a városban, amikre számítottam.

Először fel se fogtam, mi történik, amikor először láttam meg a nővéremet és a barátaimat. Nem mertem elhinni, hogy tényleg élnek, és én tényleg velük lehetek. Több nap kellett ahhoz, hogy felfogjam; ők most már megint az életem részei, megint együtt vagyunk, most már nem választ el minket semmi. Sem tévhitek, sem távolság, sem a Megváltók. Nehéz volt megemészteni, és tényleg elhinni, hogy ez az egész nem csak egy álom, és nem ébredek fel az egyik reggel ismét a Szentélyben, azzal a szokásos görccsel a hasamban. Az első napokban olyan voltam, mint valami szellem. Fizikailag ott voltam ugyan, de lélekben aligha.

Raven több értelemben is megváltozott. Régebben is karakán és kemény volt, kettőnk közül ő volt az erősebb személyiség. én inkább csupán az árnyéka voltam. Az úgynevezett jobbik, ugyanakkor elveszettebb fele. De most, hogy valóban - elméletileg - egyedül vezetett egy várost, a tizennégy éves, hirtelen haragú, kissé hisztis, nagyszájú lány, aki az emlékeimben élt, felnőtt. Most már racionálisabban gondolkodott, és habár voltak problémái a dühkezelésével és a konokságával, összességében remek vezetőt alakított. Maddynek igaza volt, valóban nem kellett félteni a nővéremet, ha háborúról volt szó.
Emellett viszont sokkalta ragaszkodóbb lett hozzám, ami persze érthető volt, mégis különös. Régebben volt, hogy napok alatt mindössze csak pár szót váltottunk egymással - főképp azért, mert mindkettőnket más érdekelt, így nem töltöttünk együtt valami sok időt. Ő örökösen a fegyverekkel volt elfoglalva, és apát nyaggatta, hogy vigye ki őt portyázni, ameddig én a többi gyerekkel rajzolgattam az aszfaltra vagy épp a füzetembe, vagy pedig Calebbel töltöttem minden időmet. Most, hogy három évig nem hallott felőlem, és egyik pillanatról a másikra visszapottyantam az életébe, Raven minél több időt igyekezett velem tölteni. Az ellentétek kettőnk között még mindig jelen voltak, és nem könnyítették meg azt, hogy megerősítsük a testvéri köteléket, de most már voltunk olyan érettek ahhoz, hogy valamelyest leküzdjük őket. Szerettem az ikertestvéremet, eddig nem is realizáltam, hogy mennyire.