We could be heroes | c.g

17. | bad blood

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. t i z e n h é t .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
did you have to hit me
where i'm weak? baby, i couldn't breath

Rick és Jessie valahogy rávették Samet, hogy belemenjen a tervünkbe. De amikor leküzdve a fintorgásomat, elkezdtem bekenni a belső szervekkel a kisfiút, éreztem, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Ezzel csak annyit ért el, hogy engem is stresszelni kezdett - nem voltam benne biztos, hogy Sam végig tudja ezt csinálni. Féltettem magamat és a többieket is.

— Tudod a szabályokat, ugye? — kérdeztem tőle halkan, amikor a hátát kentem. Nem válaszolt. — Sam?

— Nem szabad beszélni.

— Semmilyen hangot sem szabad kiadni — vágtam rá a lehető legjelentőségteljesebben, majd magammal szembe fordítottam őt. Ijedt, nagy szemekkel meredt rám.— Minden rendben lesz, ha abszolút csendben leszel.

Leszegezte a tekintetét.

— Biztos, hogy... ezek a ruhák megvédenek majd?

— Teljesen biztos. — Próbáltam mosolyogni, azonban nem igazán ment. A feszültség már az egekben szárnyalt, és rajtam is eluralkodott. — Ígérem.

— Kész vagytok? — lépett közelebb Jessie. Felegyenesedtem és a nőre pillantottam. Finoman bólintottam egyet.

— Anya, biztos, hogy nem maradhatunk itt? — kérdezte Sam óvatosan, és habár nem néztem le rá, de éreztem, hogy beveti a bociszemeit. Jessie-t azonban, tőle szokatlanul, most ez sem hatotta meg.

— Igen, Sam. Mennünk kell.

A kisfiú a többiek felé indult. Mielőtt a nő is így tett volna, finoman elkaptam a csuklóját.

— Szerinted képes lesz rá? — szegeztem neki a kérdést rögtön.

— Hogy érted? — nézett rám furcsán. Kifújtam a levegőt.

— Sam képes lesz keresztül vergődni a járkálókon?

A nő tekintete hirtelen ellenségessé vált.

— Mit tudok tenni? Ez az egyetlen lehetőségünk, akár képes lesz rá, akár nem. Csak... tegyél úgy, mintha hinnél benne, Madeline. Meg tudod ezt tenni?

— Nincs olyan, hogy úgy teszek — sziszegtem feldúltan. — Túl engedékeny voltál vele, Jessie. Itt az eredménye.

— Ne beszélj úgy, mintha máris mindent tönkretett volna! — szűkítette összébb a szemeit. Nem láttam még ilyen idegesnek eddig. — Ő az öcséd. Bíznod kell benne.

Nem az öcsém, vágtam volna rá, ahogy te sem voltál soha sem az anyám. Mégis a torkomon akadt minden szó.

— Rendben — préseltem végül ki magamból.

Jessie elmosolyodott, mintha megbánta volna, hogy így beszélt velem, és egy puszit nyomott a homlokomra.

— Köszönöm.

Idegesen felsóhajtottam. Még utoljára végignéztem a házon. Megnéztem az ajtókat, a folyosót, a falra firkált rajzokat. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is viszont látom őket, ettől a gondolattól pedig futkosott a hátamon a hideg.

— Maddy — szólt mögülem Carl. A tekintetéből sugárzott a megértés, és egy kissé jobban éreztem magam tőle. — Gyere. Indulunk.

Jessie és Rick betették Judith-ot a Carlt fedte lepedő alá. A kislány, noha azt se tudta, mi történik, halálra volt rémülve. Valószínűleg ráragadt a mi aggodalmunk. Arra készültünk, hogy belevágjunk az ismeretlenbe, és hiába voltunk együtt, mindnyájan féltünk tőle. Rick megtöltötte a pisztolyát, majd a sor legelejére ment. Még utoljára visszanézett ránk, én pedig próbáltam az összes határozottságot belesűríteni a pillantásomba, hogy valamennyi erőt adjon neki - elvégre ő vezetett minket, vagy a halálba, vagy pedig a jövőbe.