We could be heroes | c.g

58. | cardigan

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. ö t v e n n y o l c .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
you drew stars around my scars
but now i'm bleeding

Az ebédlőhöz érve kinyitottam az ajtót, majd miután mindenki bement, becsuktam magam mögött. Mit sem változott a hely. A padló és a fal is fehér volt, itt-ott néhány szépséghibával tarkítva, a berendezés pedig mindössze tíz darab, piros terítővel fedett körasztalból állt, körülöttük székekkel. A helység legelején álló ajtó pedig a folyosóra nyílt, ami a főtérre vezetett.

— Tisztára olyan, mint egy sulis menza — mondta Tara, ahogy leült egy asztalhoz.

— Ez a város egy táborhely — válaszoltam. — Szóval végülis ez egy menza.

— Én is szívesen laknék egy ilyen helyen. Szerintetek befogadnának?

Elhúztam a számat, és válaszadás helyett inkább csak rámosolyogtam a nőre.

Michonne és Rick az egyik ablaknál váltottak pár szót, Rosita és Jenna körbejárták az ebédlőt, ameddig Ravenéket vártuk. Én idegesen doboltam a lábammal, és azt próbáltam megfejteni, hogy Carl miért bámul rám, és miért kapja el a tekintetét akkor, amikor ránézek.

Egyszer csak nyílt az ajtó, mire mindenki elcsendesült, és egy emberként pillantottunk Shinára, akit még most is lesokkolt ennyi felnőtt ember látványa. Ő a gyerekekhez volt hozzászokva, nem is tudom, mikor beszélgethetett utoljára normálisan egy idősebbel. Tulajdonképpen hosszú idő óta ők voltak az első felnőttek, akik nem ellenséges szándékkal álltak hozzájuk, habár ő még ennek a tudatában is összehúzta magát, és látszólag eléggé feszengett. Kellemetlen lassúsággal csukta be maga mögött az ajtót, majd megköszörülte a torkát, és lágyan összecsapta a tenyereit.

— Szia-sziasztok! Ööö, izé, Üdv Roselake-ben!

Néhányan bólintottak egyet, de senki sem válaszolt semmit sem. A lány beharapta piros ajkait, majd folytatta.

— Szóval, öhm... hát, Raven még nem jött meg, de szóltam a többieknek, hogy küldjék ide, ha megérkezik.

— Köszönjük — biccentett Rick, mire Shina elmosolyodott, majd gyors léptekkel előttem termett, abban reménykedve, hogy egy privát beszélgetést tud kezdeményezni, és ignorálta a tényt, hogy még mindig rajta van az összes szempár.

Lehet, nem ártott volna szólni a többieknek, hogy bánjanak óvatosan és tapintatosan a gyerekekkel.

— Ööö... hogyan... szóval, őt, hogyan... — Shina a kezével az ajtó felé mutatott, össze-vissza habogott zavarában, én viszont rögtön tudtam, hogy miről beszél.

— Hosszú sztori, Shina — ráztam a fejemet. — Most már itt van. Ez a lényeg.

A kislány ajkait egy mély, felengedett sóhaj hagyta el.

— Hálásak vagyunk, Maddy. Raven... nagyon boldog lesz— mondta kislányos izgatottsággal. Az örömmel teli csillogás aztán viszont elhagyta a szemeit. — Viszont, öhm... velünk történt néhány dolog, ami talán összeköttetésben lehet Riverrel.

— Miért, mi történt? — ráncoltam a szemöldökömet, és hallottam, ahogy Carl is feláll a helyéről, és érdeklődve közelebb lép.

— Hát... a Megváltók megtámadtak minket — válaszolt feszélyezetten. — Nem rég ránk eresztettek egy csomó kóborlót az egyik este.

Shina elmesélte, hogy a támadásnak kettő áldozata lett; Rebecca, és Benjamin, egy fiú, aki őt próbálta védeni. Hirtelen nem is hittem a saját fülemnek, ahogy valószínűleg Carl sem. Az a hétéves kislány, aki a légynek se tudott volna ártani, meghalt egy olyan támadásban, amit teljesen váratlanul, az éjszaka közepén szerveztek ellenük. Ökölbe szorítottam a kezemet, ahogy ezeket az információkat igyekezett befogadni az agyam.