We could be heroes | c.g

15. | look what you made me do

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. t i z e n ö t  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
I got a list of names
and yours is in red, underlined

Rick Alexandriába hozta egy horda hatalmas részét. Ő is éppen, hogy élve ideért. A járkálók a város előtt álldogáltak, verték a falat és ezen a lakosság pánikszerű reakciója sem sokat segített. Mindenki félt. A legtöbben még sosem látták őket ekkora létszámban, sőt, volt aki még egyetlen egyet sem látott - ilyen közelről legalábbis soha sem.

Mindig is bíztunk a falban, de akkor, minden reményünk szertefoszlott. Már nem úgy tekintettünk rá, mint egy átlagos, hétköznapi dologra, ami egyszerűen csak távol tartja az élőket a holtaktól. Most már felfogtuk, hogy az volt az egyetlen dolog, ami életben tart minket. De ahogy az idő egyre csak telt, és a horda egyre és egyre nagyobb lett, mindenki tudta, hogy egyszer ledöntik a falat. És akkor nekünk kell tennünk valamit Alexandria védelméért. Csak fogalmam sem volt, hogy az emberek, akik közül rengetegen még egy pisztolyt sem fogtak egész életükben, és annyi ideig el voltak kényelmesedve a házak falai mögött, hogyan fognak életeket menteni.

Arról a a W betűs támadásról senki sem mondott semmit. Nem tudtuk, kik voltak a támadók, és mindenki félt, egyenesen rettegett, hogy mikor jönnek el újra. De ez ügyben hamar megnyugodhattunk, hiszen a horda elállta a be- és kijáratot. Biztos ami biztos, az az eset emlékeztetett minket arra, hogy az emberi gonoszság csak még nagyobbra nőtte ki magát ebben a világban, és hogy nem csak a járkálók azok, akiktől tartanunk kell - engem legalábbis biztosan, és arra is ösztönzött, hogy minél több őrségeket kezdjek magamra vállalni, így pedig gyakorolni tudtam a pisztoly használatát. Vissza akartam szokni hozzá.

Rick megtartotta a beszédet a falaknál, amit mindenki várt tőle. Megnyugtatta a lakosságot, és megígérte, hogy minden rendben lesz, ha azt tesszük, amit kér tőlünk. Vagyis ha nem csapunk zajt, ha lekapcsoljuk a fényeket addig, ameddig a hiányzóink meg nem érkeznek, minden rendben lesz. A horda idővel szétoszlik. Persze, mi mást mondhatott volna? Mi tisztában voltunk azzal, hogy a helyzetünk tragikus. Az, hogy Abraham, Sasha és Daryl nem tértek vissza egy portyáról, nem jelentett egyet azzal, hogy majd később felbukkannak és megmentenek minket. De Rick mégis ezt mondta mindenkinek, mert ha nem ezt mondta volna, eluralkodott volna a káosz - habár az emberekre így is hatással volt ez az egész. Az iskolát is szüneteltették határozatlan ideig, noha már eddig is elég kevesen jártak be. És én sem voltam köztük. Őszintén szólva szerettem heti háromszor elfolyni a padon, és hallgatni az esetlen tanárnő magyarázását, de Rickék megérkezésével egyetemben felfogtam, hogy hiába erőltetjük, az életünk többet nem állhat ebből. Már nem söpörhettem többet szőnyeg alá a tényt, hogy a világ a saját pusztulásáért esedezett. Most már nem jelentett volna kényelmet az iskolának beállított garázsban eljátszani, hogy egy normális tinédzser vagyok, így pedig időpocsékolás lett volna bejárnom, hiszen másra amúgy sem volt jó. Mondhattam Ronnak, hogy fontos az, amit ott igyekeztek megtaníttatni velünk, de én magam sem hittem ebben.

Indult egy másik portya is, amiről Glenn és Nicholas voltak azok, akik nem tértek vissza. Nekünk pedig fogalmunk sem lehetett, milyen okból. Maggie próbálta tartani magát, de nem tudta titkolni, hogy már nem sokáig bírja idegekkel a férje hiányát, főképp, hogy nem tudhatta, gyászolhatja-e, vagy sem.

— Ha csak azt tudnám, hogy él-e még egyáltalán — panaszkodott csendesen, ahogy egy könnycsepp gördült le az arcán, amit aztán hamar letörölt onnan. Éppen egy délutáni őrségben voltam, ő pedig feljött hozzám. Nem bírta a magányt, és a társaságom szerencsére megnyugtatta. — Nem biztos, hogy meghalt. Nem biztos, hogy életben van. Úgy érzem, beleőrülök — szipogott lehajtott fejjel, mire eltettem a kezemben szorongatott pisztolyomat a combtokomba, és átkaroltam a nőt. — Próbáltam megtalálni. Aaronnal kimentünk és megpróbáltam megkeresni. De nem sikerült. Elbuktam, Maddy.