We could be heroes | c.g

20. | play date

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h ú s z  .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
you know i give a fuck about you everyday
guess it's time that i tell you the truth
if i share my toys will you let me stay?
don't want to leave this play date with you

Hosszú percek óta meredtem a tükörbe.

A szemeim a hajamon időztek, ami már túlnőtte a vállamat és jóval alá ért. A frufrum most már elérte az orrom szintjét. Enyhén szeplős arcom végre nem tűnt megviseltnek. Rengeteg álmatlan éjszakám volt néhány héttel ezelőtt, de akkora már nagyjából minden este  rendben ment. Nem voltak rémálmaim, habár ez főleg annak köszönhető, hogy nem volt olyan éjszaka, amit nem Carl mellett töltöttem.

Másfél hónap telt el azóta az este óta. Ebből fél hónap pedig elviselhetetlen volt. Carl és én is összezuhantunk, miközben a másikat próbáltuk támogatni és letagadtuk, hogy bármiféle bajunk lenne. Pedig én elvesztettem kettő fontos személyt az életemből, ő pedig elvesztette az egyik szemét. Megmutattam, hogy hogyan cserélje a kötéseit, de utána teljesen kizárt engem ebből a dologból. Sőt, határozottan távolságtartó lett. Nem hagyta, hogy segítsek neki, nem hagyta, hogy lássam a sebét, ezért mindig a fürdőbe zárkózva intézte el a teendőit. Hiába mondtam neki, hogy nem kell aggódnia, hogy engem nem zavar, és hogy ez az egész semmit nem változtat a dolgokon, mintha a falnak beszéltem volna. Pedig ott voltam vele és láttam abban a pillanatban őt, amikor meglőtték, én voltam az, aki sírva szorítottam magamhoz, amikor tömérdek mennyiségű vér áztatta el őt. De nem érdekelte.

Beletelt egy kis időbe, ameddig feldolgoztam azt, hogy Jessie és Sam nincsenek többé. Hozzászoktam ugyan, hogy az emberek meghalnak - elvégre anyut és a bátyámat is elvesztettem. De nem számítottam arra, hogy Alexandriában bármi baj is történhet. Jessie-ék halála talán ezért rázott meg olyan nagyon. Ezzel persze a bizalmam és megingott a városban, noha Rick azon volt, hogy semmi baj se történhessen újra. Úgy éreztem, a férfi egy olyan vezető, akibe valóban érdemes bizalmat fektetni. Deanne-val kapcsolatban sose éreztem ezt igazán.

Lassan ugyan, de elmúlt a fájdalom és az üres űr, amit maga után hagyott az éjszaka, amikor a horda bejutott Alexandriába. Én pedig el tudtam engedni a borzalmakat. Persze nem volt olyan nap, amikor ne haladtam volna el Jessie-ék háza mellett, és ezzel együtt mindig a felszínre tört a sok-sok emlék. Ilyenkor pedig nehéz volt megálljt parancsolni a hangos zokogásnak, ami kikívánkozott belőlem, de Carl mellettem volt és fogta a kezemet, fent maradt velem éjszakánként, amikor nem tudtam aludni a rémálmok miatt, még akkor is, amikor nagyon fáradt volt, és alkalom adódott arra is, amikor elmondta, milyen erősnek tart, és pont ezért, muszáj kitartanom. Hiszen lesz ennél jobb is.

Nem egészen tudtam, hogy mi az a dolog kettőnk között. Sosem beszéltünk róla. Egyszerűen megszokottá váltak azok a lopott érintések, amikről azt hittük, hogy senki sem látja őket. A puszik, amiket egy régebbi baklövésem végett mindig egymás orrára adtunk esténként, akkor, amikor tényleg nem látta őket senki. És a csókok is, noha elég ritkán történtek meg. Legtöbbször csak gondolt egyet, magával szembe fordított és gyorsan megcsókolt, de mikorra felfogtam, hogy mit csinál, és mielőtt visszacsókolhattam volna, már arrébb is sétált, mintha mi sem történt volna. Nekem persze sosem volt annyi bátorságom, hogy én csókoljam meg őt, pedig biztos nagyot nézett volna rajta. Mindenesetre, Carl összezavart. És utáltam őt emiatt.

De mégis minden nap egy kicsivel jobban beleszerettem. Kellett egy kis idő, ameddig ez tudatosult bennem, és amikor felfogtam, megijedtem. Maggie-vel és Glenn-nel volt leginkább olyan kapcsolatom, amire támaszkodva el tudtam nekik ezt mondani, ők meg azt vágták a fejemhez, hogy örülnek, amiért végre én is rájöttem az érzéseimre, hiszen számukra eddig is elég egyértelműek voltak. Először azt tanácsolták, mondjam el a fiúnak, de aztán jobban belegondoltak, és rájöttek, miért is nem merem ezt megtenni: Carl határozottan halálra rémült volna, ha az arcába köpöm, hogy nagyon kedvelem őt, és nem elég nekem az, hogy néha-néha összeszűrjük a levet. Így inkább csendben szenvedtem. Én magam is megijedtem az érzéseimtől, de Carltól nem akartam félni  - nem akartam olyan buta és önző lenni, mint ő, amikor elkezdett kerülni azért, mert elkezdtünk összebarátkozni.