We could be heroes | c.g

6. | the archer

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. h a t .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
they see right through me
can you see right through me?

Másnap reggel hárman együtt megreggeliztünk, megkávéztunk, és kibeszéltük, hogy ki hogy aludt, ki mit álmodott, kinek milyen tervei voltak aznapra. Szokatlan volt a számomra ez a gesztus, hiszen az Anderson házban aligha volt szokás a közös étkezés. Régebben az volt, de valahogy mindig veszekedés volt a vége. Így inkább rászoktunk arra, hogy mindenki a saját szobájában eszik, és elkerüljük egymást.

Amikor végeztünk, tudtam, hogy most már muszáj lesz hazamennem. Átöltöztem az előző napi ruhámba, hiszen Maggiéktől kaptam egy friss pizsamát, majd amikor az ajtóhoz léptem, azzal a szándékkal, hogy távozom, rögtön a nyomomba léptek.

— Szóval, beszéljek Jessie-vel és Pete-tel? Hogy ne legyenek mérgesek, amiért itt aludtál? — kérdezte készségesen a nő, amire én rögtön rázni kezdtem a fejemet.

— Nem kell. Jessie nem lesz dühös, és Pete... hát, őt úgyse érdekli, hogy hol éjszakázom — nevettem erőltetetten, de ők csak aggódva fürkésztek.

— Mármint mi az, hogy nem érdekli? — akarta tudni Glenn gyanakodva.

— Úgy értettem, hogy... hát, tudjátok, hogy van ez, az apák nem annyira figyelmesek, mint az anyák. Pete-nek valószínűleg fel sem tűnt, hogy nem aludtam otthon.

— És baj lenne, ha elmondánk neki? — húzta fel a szemöldökét Maggie. — Dühös lenne?

Úgy éreztem, sarokba lettem szorítva, és ezen a ponton biztosra vettem, hogy sejtenek valamit Pete-tel kapcsolatban. Nem mertem hazamenni éjjel, mert ha felkelt volna rá, az lett volna a baja. És ha Maggie-ék csak úgy szóltak volna neki, hogy náluk töltöttem az éjjelt, azon problémázott volna, hogy velem csak a baj van, és minek kell másoknak kellemetlenséget okoznom.

— Nem tudom, most mire akartok kilyukadni — keményítettem meg a hangomat. — Köszönöm, hogy itt aludhattam, köszönöm a vacsorát és a reggelit, de nem kell tennetek semmi többet. Jessie-ékkel majd én szót értek.

— De- — Maggie további szavait Glenn fojtotta el, és biccentett egyet a fejével, miszerint inkább hagyjon engem elmenni. Kapva az alkalmon, kiléptem a verandára, leugrottam a lépcsőfokokat, és sietősen igyekeztem hazafele.

Nem értettem magamat. Maggie és Glenn sejtettek valamit - bár fogalmam sem volt, honnan -, és segíteni akartak, én pedig nem hagytam nekik. Végre megjelentek a segítséget nyújtó emberek, akikre annyi ideig vártam, én meg inkább ellöktem őket. Kétségbe voltam esve, és ha az ember fél, valahogy sose tudja, mit csinál.

Amikor benyitottam a házba, meglepetten tapasztaltam, hogy senki sincs a konyhában. Jessie nem sürgött össze-vissza, az ebédet kavargatva, holott már tizenegy óra volt. Egy kicsit bepánikoltam. Lassú, megfontolt léptekkel mentem egyre beljebb, de hirtelen egy kéz csattant az arcomon, mire felsikítottam és a következő pillanatban a földön találtam magamat. Miután egy kicsit arrébb kúsztam, felnéztem a férfira, aki üveges szemekkel nézett le rám. A gondolattól, miszerint csak ő és én vagyunk egy magunkban, kirázott a hideg. Ő egy felnőtt férfi volt, én meg szinte csak egy kislány.

— Hol voltál?

A hangja ellentmondást nem tűrően visszhangzott, én viszont nem akartam válaszolni.

— Ne akard, hogy újra megkérdezzem! — emelt a hangerején, én pedig minden erőmmel a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam előtte sírni, utáltam, ha látta, milyen hatással van rám. Az okozott neki örömöt, ha szenvedni látott.