We could be heroes | c.g

40. | venom

.⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆. n e g y v e n .⋆｡⋆˚｡⋆｡˚｡⋆.
never givin' credit where it's due cause you don't like pussy in power
venom

Óvatosan lopakodtam az épület felé. Az egész hely idegen volt, de még így is volt benne valami visszataszító, ami azt akarta velem tudatni, hogy nem kellene itt lennem. A járkálók, amik az udvarra voltak zárva persze meghallották a lépteimet, így ők egyre inkább csak hörögni kezdtek, amikor a kerítésnél jártam. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek — valószínűleg itt még napközben is eltévedtem volna, nem hogy a sötétben.

Magát az épületet - ami egy gyár volt - is körbevette egy kerítés, így nem tudtam csak úgy bejutni. Nem tudtam mást tenni, így csak gyors léptekkel mentem össze-vissza a térválasztó mögött és azon kattogott az agyam, hogy innen most hogyan tovább. Gondoltam, hogy nem hagyják őrizetlenül a helyet egész estére, pont ezért féltem attól, hogy hogyha bármi hirtelen, hangos mozdulatot csinálok, egy golyóval a fejemben végzem, mire észbe kapnék.

Majd meghallottam annak a kettő férfinak a hangját, akikbe volt szerencsém belebotlani még odakint. Amikor a cigifüst szag is megcsapta az orromat, biztosra vettem, hogy a közelben vannak. Égett ugyan egy lámpa valahol, de nem akartam odamenni, hogy rögtön látható lehessek, azonban nem volt más lehetőségem. Nem körözhettem odakint egész este, így végül halkan a fény irányába osontam. A hangok egyre felerősödtek és a cigaretta szag is intenzívebb lett. Tudatni akartam velük, hogy itt vagyok, elvégre ha maguktól találtak volna meg és nem úgy, hogy magamtól jövök elő, annak valószínűleg nem lett volna vidám befejezése rám nézve.

Az a kettő nagydarab mamlasz kint ült egy utcai lámpa mellett kettő darab hordón, éppen cigiztek és közben nagyokat nevetgéltek. Mögöttük volt egy ajtó, amire nagybetűvel volt kiírva, hogy vészkijárat - ez gondolom az apokalipszis előttről maradt még így.

Egyértelművé vált, hogy ezek ketten vannak őrségben. Már csak azt nem értettem, hogy akkor miért találtam rájuk odakint, és miért hagyták őrizetlenül a Szentélyt.

Mivel elválasztott minket egy kerítés, csak odáig tudtam menni. Nagyjából tíz méterre lehettem tőlük, de akkor sem vettek észre a nagy csevejük közepette, amikor a kezemet rátettem a kerítésre és finoman megráztam azt. Úgy nézhettem ki, mint egy szellem.

Kifújtam a levegőt. Mennyivel jobb lenne az életünk, ha a Megváltók csapata csak ilyen emberekből állna...

— Azért nekem van egy kis bűntudatom — szólt az egyik. — Rendesen kikapnánk, ha kiderülne, hogy elmászkálunk őrség idejében.

— Nem fog kiderülni, Max, ne izgulj! — nevetett a másik. — Már mióta ezt csináljuk. Sose bukunk le. Hatalmas mázlink van azzal a kis házzal, tele van mindennel! És ha mégis lebukunk, akkor ki tudjuk engesztelni Negant. Mondtam már, tuti van a kedvenc piájából is pár üveggel.

— Talán igazad van — sóhajtott fel Max. — Mindenesetre, a bagóért és azért a pálinkáért megéri!

— De meg ám!

Mindketten felnevettek, az én arcom pedig fintorba fordult. Úgy látszik itt sem olyan tökéletes a rendszer, árulók és kapzsi, mihaszna emberek mindenhol vannak.

— Baszki — szólt egyszer csak az egyik, mire rögtön visszakaptam rájuk a fejemet. Mind a ketten engem bámultak ledermedve, csoda, hogy a cigi nem esett ki az ujjaik közül. Mintha tényleg egy kísértet lettem volna fehér ruhában, és nem egy tizenöt éves gyerek, aki ráadásul még meg is volt sérülve. — Hívd Negant!