Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

25. Fejezet: Mindig is szükségem volt rád

- Jeon JeongGuk? - kérdezi határozottan, egy pillanatra se véve le rólam a szemeit.
- Igen... És maga?
- Mr. Seong.
A név hallatán nagyra nyílnak a szemeim és hirtelen azt se tudom hová nézzek. Most már tudom, hol láttam ezt az arcot... SuMin hálószobájában az egyik éjjeli szekrényen... Szentséges isten...
- Én... Megtudom magyarázni... - szólalok meg nehezen, azonban szinte azonnal a szavaimba vág.
- Remélem is... Na gyere szépen. - kapja el a felkarom és felállít. - Majd kint megbeszéljük...



EunJin szemszögéből:

Délután négy óra körül tesz ki a házunk előtt SeokJin,de így is jó ideig beszélgetünk a ház előtt. Két puszival búcsúzunk egymástól és szét válnak az útjaink. Még ő elhajt a kocsival én a házba megyek, ahol anya már izgatottan vár. Azonnal kérdésekkel lep el én pedig alig győzők válaszolgatni a hülyébbnél hülyébb kérdéseire. Kedves tőle, hogy ennyire érdeklődik irántam az utóbbi időben. Végre ugyan olyan velem mint mikor még apa is velünk élt, akkor sikerült mindent megbeszélnünk, de ez szép lassan semmissé lett. Nevetséges és kicsit keserű, hogy az egészhez egy idióta kellett. Nyugodt szívvel mesélem el neki az egész randit, ő pedig érdeklődve figyel rám és minden szavamra nagy pislogásokkal, bólogatásokkal és szemöldök rángatással reagál le.

- És mi a helyzet Jiminnel? - irányítja át másik vágányra a témát, ami teljesen váratlanul ér, főleg, hogy Jimint hozza fel. Nem igazán tudom, mi köze lenne a randimhoz Jiminnek, ő nem volt ott. Azt hittem a mai nap után SeokJinről kezd kérdezgetni, de nem. - Hallottam, hogy beteg. - Öm... Igen, most beteg. Gondoltam, hogy elmegyek és megnézem mi van vele... Anyukája ma is dolgozik, lehet csak rendelt kaját evett... - veszek mély levegőt. - Vennem kellene neki valamit... Igaz?

Anya sunyin mosolyogva bólogat, majd minden szó nélkül távozik, így nem marad más választásom, minthogy kipakoljak a hűtőből. Az interneten kezdek keresgélni leves receptek után, így hamar megtalálom a tökéletes levest Jiminnek. Hozzá is kezdek a gyógyító leveshez, a Chueotanghoz. Régen, ha beteg voltam anya és nagyi is készített nekem ilyen levest és nagyon használt, remélem Jiminnek is fog, és hamar lábra áll, mert nem bírná ki ha hétfőn nem tudna bejönni a suliba.
Még fél hat előtt sikerül befejeznem és a kóstolások után kijelenthetem, hogy nem is lett olyan rossz. Ételhordozóba merem neki, hogy ne hűljön ki még oda érek vele. Leemelem a pultról, de azonnal rá kell jönnöm, hogy én ezt nem tudom több utcán keresztül cipelni, mert leszakad a karom. Ilyenkor sajnálom, hogy én nem járok JeongGukkal edzeni, vagy azt, hogy évekig próbáltam kibújni a testnevelés óra alól. Jól jönne most az az erő, amit akkor össze hozhattam volna magamnak. Két kézzel cipelem el az előszobába, ahol kénytelen vagyok letenni, mivel a fém fogantyú kezdi vágni a kezem. Sajnos csak egy dolog jut az eszembe, de azonnal tiltakozásba kezdek magammal. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogom használni az apától kapott autót, de most nagyon is jól jönne... Nem tudnék utána tükörbe nézni, ha mégis használnám, viszont csak így tudom elvinni neki. Aj EunJin... Muszáj megszegned az ígéreted és használni az a szemetet...
Hamar megtalálom a kulcsot, mert tudom anya hova dobta be. A szekrény tetején lévő üvegtálért mászok fel, hogy kiemelhessem belőle a kocsi kulcsot. A számat rágcsálva méregetem a kulcsot és a kulcstartót, ami a kocsi márkáját jelöli. Mielőtt megindulnék kifele újra átgondolom az egészet, hátha van más megoldás is, de nem akarom anyát ugráltatni, vagy éppenséggel JeongGukot, jobb ha ezt egyedül intézem.
Kezemben a táskámmal és a hordozóval sétálok ki a letakart autóhoz. Nagy erőt véve magamon húzom le róla a sötét, vízlepergetős anyagot és dobom be a hátsó ülésre, amint kinyitottam ezt a szörnyeteget. Beülök előre, a finom levest pedig magam mellé helyezem, hogy nehogy kiboruljon, mert akkor agyvérzést kapok. Nem. Nem érdekelne, ha minden olyan lenne a kocsiban, de a sok munka és energia amit beleöltem. Na meg az idő, amit már nem tudnék vissza tekerni. Rég vezettem már, így bátortalanul indulok el, de sikerül nem lefulladnom. Jiminékig vezetek, majd a ház előtt óvatosan parkolok le, ahol szerintem évek óta nem áll egyetlen autó se, pedig emlékszem, hogy JiHei egy kisvárosi kocsija volt. Mindenhová azzal ment, ha valamire szüksége volt, de Jimin mesélte, hogy sajnos kénytelenek voltak eladni.
Óvatosan emelem ki a levest az anyós ülésről és célzom meg a bejárati ajtót. Tudom, hogy a nagypapája fog ajtót nyitni, így többször is kopogok, valamit türelmesen kivárom még ki ér az ajtóhoz. Alig telik el fél perc, de megüti a fülem a járóbot hangja, ami minden lépés után erőset koppan a fa járó lapon, majd pedig az ajtó zára kattan. Elmosolyodok, ahogy meglátom az ősz, szépen rendbe tett haját, amin az idő is igazított, így a tincsek alól a kopasz fejtetője kukucskál ki. Az ő arca is felderül, miután felismer.

- EunJin. - szólít meg a nevemen, közben pedig teljesen kinyitja az ajtót.
- Szép estét. Remélem nem zavarok. - vigyorgok rá kedvesen, amire ő felkuncog.
- Dehogy is! Mindig nagy öröm, ha egy ilyen szép, csinos, fiatal hölgy érkezik. - lép félre az ajtóból, amin én könnyedén sétálok beljebb, majd reflexszerűen nézek körbe. - Gondolom a betegeskedőhöz jöttél, nem pedig ehhez a fiatal ifjúhoz. - mutat végig magán, amin én felkacagok.
- Is-is. Ha kér egy kis levest, akkor szívesen megkínálom. Kétlem, hogy Jimin-ah megenné az összeset. Nyugodtan ehet belőle ön is. - emelem fel az étel hordót, ami hatására megcsillan a szeme, így azonnal a konyhába megyek.
Szedek az öregnek és Jiminnek is egy egy tányérba a még szerencsére meleg levesből. Az egyiket a nappaliba viszem a szemüveges nagypapinak, majd elindulok felfelé, ahol Jimin szobája van. Megállok az ajtaja előtt, és halkan kopogok, hogyha aludna, ne ébredjen fel, de a kopogás után azonnal ki kiabál, hogy szabad. Kedves vigyorral az arcomon nyitok be, azonban ő amint felfogja, hogy én vagyok az nagyot ugrik és rögvest magára rántja a takaróját.

- E-EunJin... - jön zavarba, majd kicsit elfordítja a fejét. Beljebb sétálok, magam mögött pedig behajtom az ajtót. - Nem gondoltam, hogy te vagy az...
- Pedig igen. - lépek teljesen az ágya mellé. - Hoztam egy kis gyógyító levest. - mosolygok rá, ami hatására eléggé meghökken, de elvigyorodik.
- Nekem? - veszi el óvatosan a kezemből a tányért. - Nem kellett volna ezzel fáradnod a randid után...
- Ugyan már. - nevetek fel és leülök mellé az ágyra. - Vigyázz, mert forró.

Aprót bólint, és először megszagolgatná, de a bedugult orra miatt nem tudja. Pedig nagyon finom illata van és az íze is rendkívüli, ahhoz képest, hogy én csináltam. Nem szokásom a konyhában ügyködni, így nagy munka volt elkészíteni ezt a levest, de ha használ és ízlik neki, akkor én csak boldog vagyok.
Óvatosan fújja meg, majd kezdi enni. Egy darabig figyelem, hogy eszegeti, de végül inkább kőrbe pillantok a szobájában. Rögvest megakad a szemem a macska holmikon, így azonnal a kis szőrcsomót kezdem keresni.

- Maxie biztos az ágy alatt van. - szólal meg kicsit rekedtesen a kis beteg. - Ha valaki be jön, akkor oda bújik be, hogy letámadhasson.
Felkuncogok, de szinte azonnal megérzem a lábamon valaki ölelő mancsait. Szerencsére nem karmol meg, mert a cipőt nem vettem le, így fájdalom nélkül megúszom a támadását. Lehajolok hozzá és óvatosan emelem fel a kis bélpoklost. Hamar eltűnik a játékosság és hangos dorombolásba kezd. A mutató ujjammal kezdem simogatni a kis arcát.
- Szeret téged. - kuncog fel Jimin. - Köszönöm a finom levest. Nagyon jól esett. Sokat jelent, hogy fáradtál ezzel nekem. - teszi le a tányérját maga mellé a kis éjjeli szekrényére.
- Ugyan Jimin. Szeretném, ha mihamarabb meggyógyulnál. - teszem la a lábaira a kis cicát. - És hogy érzed magad? Tudtál ma pihenni?
- Mondjuk... - vesz mély levegőt, majd nehezen engedi ki azt. - Elég unalmas egész nap az ágyat nyomni, és csak olvasni, meg tanulni. Nagyon boldoggá tett, hogy eljöttél hozzám... - mosolyodik el nehezen. - Köszönöm EunJin...
- Szívesen... - ülök közelebb hozzá és megigazítom a haját. Miért érzem ezt...? Olyan hevesen ver a szívem, ahogy a közelében vagyok. Annyira édes, a haja pedig nagyon puha. Basszus Jimin... Hogy veheted el ennyire az eszem, mikor közel elkerülünk egymáshoz...?
- És... milyen volt a randevúd? - töri meg a tökéletes csendet, ami elég volt ahhoz, hogy megint elkalandozzak el kicsit. Össze szorul a mellkasom, ahogy a randimról kérdez Jinnel. Persze... Hisz ő adott engedélyt neki, hogy elhívjon...- Egész jó volt. - hajolok hátrébb. - Tényleg sikerült olyat kitalálnia, amit szeretek. Pedig azt hittem étterembe fog vinni, de nem. Vett egy pizzát és felmentünk az erdőbe, majd a kocsiba megettük.
- Oh... - bólint aprót, majd nehezen mosolyodik el. - Örülök, hogy jól érezted magad vele... Gondolom akkor...
- Csak egy randi volt. Persze... SeokJin nagyon helyes meg minden, de ez még csak az első volt. Nem tudom mennyire kéne esélyt adnom a dolgoknak.
- Tudod... EunJin... El kellene mondanom neked valamit... - harapja meg az alsó ajkát, majd kiengedi a hófehér fogai közül, a vaskos ajkait. A tekintete az ölében pihenő kezeit kezdi vizsgálni, még halk motyogásba kezd. Érdeklődve kezdem figyelni minden szavát, de a telefonom csengése mindent megszakít. Idegesen fújtatva veszem elő a kis táskámból a telefonom. Megilletődök, mikor meglátom JeongGuk nevét a kijelzőn. Jiminre pillantok, aki picit bólintva jelez, hogy vegyem csak fel nyugodtan.
- Szia, mi az? - szólok bele, de nem jön válasz, csak tompa hangokat hallok a vonal túlsó végén. Felhívott volna a zsebe? Nem szokott ilyet csinálni, ha csak nem éppen TaeHyunggal van és hülyéskednek.
- Mi az? - kérdezi Jimin, így inkább kihangosítom a mobilom. - Felhívott véletlenül?
- Nagyon úgy tűnik... De hallgasd csak.

A vonal túloldalán határozott férfi hangokat hallunk meg, fenyegetőző és erőteljes lármát. Megrémisztenek a szavak, amik elhagyják a férfiak száját. Nagyra nyílt szemekkel figyelünk minden egyes elhangzó szót a túl oldalról. Ez nem Tae... És ez nagyon nem tűnik játéknak... Megrémiszt ez az egész és JeongGuk mentegetőző hangja, ami időnként felcsendül. A hideg futkos a hátamon egészen addig még meg nem hallok egy nevet, ami kizárásos alapon csak valami drágább étterem lehet.
- Hol van ez az étterem? - nyomom ki a telefont, amint teljesen elegem lesz belőle. - Oda kell mennem. Elhozom onnan.
- Öm... Valahol a belvárosban. Gazdag környéken. Biztos megtalálod, ha rá keresel. - ül feljebb és halkan fújtat. - Nem kellene oda menned egyedül... Ki tudja mi van ott. Jobb lesz, ha veled megyek és segítek, ha baj történne. - szinte már mászna ki a takaró alól, mikor szörnyű köhögésbe kezd, így én fektetem vissza és takarom be.
- Maradj itt... És pihenj... - mosolygok rá. Kisebb vitatkozásba kezdve magammal sikerül rá vennem a testem, hogy közelebb hajoljak hozzá és egy apró, gyengéd puszit nyomok a homlokára - Aludj csak a kicsi Maxiae-vel.

Nagy, csillogó szemekkel néz fel rám, teljesen extázisba esve. Talán még soha nem láttam, hogy így nézzen rám... Annyira szépek a szemei, amivel méreget engem. Túl szépek...