Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

52. Fejezet: Nincs bocsánat (+16)

- Fontos hírt kell közölnünk veletek és szeretném, ha erre a kis időre mindannyian némán, tisztelettel hallgatnátok a szavaimat. Kevesebb mint egy éve átéltünk egy olyan tragédiát, amit szerencsére nem kellett látnunk befejeződni, azonban... - ne... könyörgöm, ne folytassa... - A mai naptól mindennél nagyobb összetartásra számítok. Fontos, hogy közöljem veletek a tényeket, ami... valószínűleg nagyon... nagyon nagy fájdalommal fogad majd mindnyájatok szíve. - ez valami borzasztó rossz álom! - A tegnapi napra virradóan Wang WooJae életét vesztette, a saját keze által.

EunJin szemszögéből:

Ledöbbenve meredek kifelé a fejemből az igazgató szavait hallva, amik fájdalommal töltik el az egész testem. Annyi érzés kezd bennem tombolni; düh, harag, kétségbeesés, fájdalom, gyász és csalódottság. Nem ismertem WooJaet, még csak beszélni se beszéltem vele az ittlétem alatt, de fáj hallani a hírt a haláláról. Pár hónappal ezelőtt sikerült megakadályoznom egy öngyilkosságot, azonban most mindenki néma csöndben figyel, valahol belül gyászol. Van, aki halkan kezd sírásba, nemtől függetlenül. Nem tudom, hogy mi miatt. Mert fontos volt valakinek, vagy csak az érzés miatt, ami súlyos és borzalmas. Megeshet, hogy valakiben a Kiyo által okozott trauma miatt. Átjár az üresség. Ő volt minden reményünk. Az egyetlen esélyünk. Az esélyünk, aki valószínűleg egy kórházi pincében fekszik egy fagyasztó szekrényben. Mit tehetett magával...? Hogy tehette? Neki nem volt fegyvere, nem lőhette le magát. Felvágta volna az ereit...? Felakasztotta volna magát...? Esetleg... lehet a drog volt az oka...? Ez tűnik a legvalószínűbbnek az összes lehetőség közül, azonban... erre ilyenkor rossz dolog gondolni. Ugyanakkor... Az öngyilkosság kapcsán szerintem a jelenlévők nagy részében ugyan ezek a kérdések járnak újra és újra. Ez a csend, ami átjárja az ebédlőt, a halk szipogások, a zavaros össze pillantások. Ezt Kiyo eseténél sikerült elkerülni, azonban most... Fáj ez az érzés. A reménytelenség... Mit fogok mondani Kiyonak...? Mit fog ő érezni? Teljesen maga alatt lesz. Nem azért mert nincs több lehetőségünk az ügyben, de ismerte ezt a srácot, barátok voltak. Mit fog szólni...?

Fájdalmas pillantással nézek a srácok irányába. JeongGuk ledöbbenve, szinte dühösen mereng maga elé, még a tekintetünk nem találkozik. Haragudna WooJae-re? Lehet... Elvégre... Elmenekült a felelősség elől, gyáva volt, pedig megígérte Jiminnek. Megfogadta, hogy beismeri mit tett és kivel. Viszont most halott... Ahogy az esélyeink is.

- Szeretném, ha a mai nap folyamán közösen gyászolnánk, a héten pedig mindenki búcsúzzon el és rója le tiszteletét WooJae irányába. Az elkövetkező három napon van lehetőségetek, hogy virággal, emléklapokkal, vagy gyújtatlan gyertyával elköszönjetek tőle a szekrényénél, vagy éppen az osztály teremben lévő asztalánál. - folytatja hosszan csend után az igazgatónő, mire JeongGuk szinte némán, legalább is alig hallhatóan horkant fel gúnyosan és rázza meg dühösen a fejét.- Van pár ember, akiket még ma várok az igazgatói irodába egy beszélgetésre, az osztályfőnökeiteknek már szóltam, akit érint. Ők majd értesítenek titeket.

Két kézzel túrok a hosszú tincseim közé, még kihúzom magam egy ingerült sóhaj közepette. Jimin irányába nézek, aki lefagyva mered ki a fejéből nagyra nyílt szemekkel. Nem dolgozta még fel a hírt, látszódik rajta, mintha megszűnt volna létezni.

- Jimin. - szólalok meg halkan és a kezére simítok, azonban ő mereven, lélektelenül néz a kezeink irányába, és mielőtt folytathatnám elhúzza a kezét tőlem. Meghökkenek a reakcióján, ilyenre még sose volt példa.

Mielőtt bármelyikünk is felállnak az osztályfőnök szökken az asztalunkhoz és akadályoz meg minket a távozásban.

- Park Jimin. Tudnánk beszélni? Menne most?