Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

55. Fejezet: Akkor... szakítottatok?

 De olyan nagyok... - ülök közelebb a pizzához, amiből kiemelek egy darabot.
- Ezek nagyok? - kuncog fel. - Mutatnék én neked nagy dolgot.
- Fogd be. - lököm kissé vigyorogva vállba, mire felnevet és elkezdjük bevágni a pizzát. - Ne disznólkodj.
- Én? Te gondoltál a farkamra. Nem én. - vonja meg a vállát. - Te vagy a perverz.
- Na jó. Tényleg meg foglak ütni, ha így folytatod. - rázom meg mosolyogva a fejem.
- Állok elébe...

Jimin szemszögéből:

Magam előtt engedem le a buszról Kiyot, aki a sötétségbe lépve szinte azonnal vissza fordul az irányomba még én is csatlakozok hozzá, majd a jármű hangos sípolás után zárja be az ajtajait és gurul el a lámpa fények által megvilágított utcában. Ketten maradunk a buszmegállóban, ahol csak az utca lámpa fakó világítása csinál egy enyhe félhomályt, ami sárga színbe öltöztet bennünket. Jobbnak láttam haza kísérni Kiyot. A történések után nem tudtam volna egyedül elengedi a sötétségbe. Szerintem nem is akart magányosan jönni, igaz nem mondta, de éreztem rajta, hogy most szüksége van valakire.

- Tényleg nem kellett volna elkísérned. - szólal meg, még elindulunk az utcai lámpák fénye alatt az ő vezetésével.

- Jobb így. Sötétben ne járkálj egyedül. - mosolygok rá halványan, még ő is elmosolyodik. - Amúgy is... Amiről beszéltünk a megemlékezés előtt...

- Hogy szerintem más is közre játszott?

- Igen... Te tényleg azt gondolod...?

- Jimin-shi... Az esetek után neked annyira elképzelhetetlennek tűnik? Én egyáltalán nem gondolom, hogy lehetetlen. Ismertem WooJaet. Ha egyszer azt mondta úgy lesz, akkor úgy is történt. Képtelenség, hogy megijedt és... megölte magát. Lehetetlen...

- Túl merész dolog ezt így kijelenteni... Lehet... Átgondolta...

- Nem. Nem az... Nem. - rázza meg a fejét és mély levegőt vesz. - Te... folytatni akarod ezt...?

- Őszintén... Nem. Ne haragudj Kiyo, de... ez nekem már túl sok. Tudom, hogy neked ez iszonyat sokat jelent. Tisztában vagyok vele, de... Nem megy. Ez már egy túl nagy ügy, amibe ha én belefolyok mindent elveszíthetek. A továbbtanulások. A szüleim belém vetett bizalmát. Sajnálom. Már mondtam EunJinnek is, de én nem folytatom.

A válaszomra némán bólint és előre billenti a fejét. Szomorúan törli meg a szemét, amiben valószínűleg össze gyűltek a könnyei. Sajnálom őt, de nekem ez egyeszűen nem megy tovább. Ezt neki is meg kell értenie. Amiben tudok segítek neki, de ez már egy túl nagy kérés.

- Megértem... - mondja halkan. - EunJin is mondta már... Akkor... Rosszabbul viseltem, de... igazad van. Ez már neked is nagy falat lenne. Ilyet nem kérhetek tőled. Az... Azt soha nem tudnám neked meghálálni.

- Nem is várnám el, hogy valaha is hálálkodj nekem... De ez az egész... Bárcsak EunJin is így reagált volna ahogy te... Ő nem akarta ezt elengedni...

- Én se akarom, Jimin-shi. - torpan meg és rám néz. - Nem is tudom. Képtelen vagyok túl tenni rajta magam, mert az egész életem tönkre ment. Ez egy olyan dolog, amit nem tud az ember olyan egyszerűen elengedni. Egy olyan ember vígan éli az életét, mint ő. Ő, aki hány embert tett tönkre.

- De ez se normális, hogy örökre ennek a ténynek az árnyékában akartok élni. Muszáj tovább lépni, mert mindenki bele fog őrülni. EunJin nem eszik... Teljesen össze van törve, nem önmaga. Neki szüksége van rá, hogy tovább lépjen.

- Szerinted én rendben vagyok? Kicsit is hasonlítok a régi énemre? Igen. Lehet az kellene, hogy ezt az egészet elengedjük, de basszus... nem megy. Az egyetlen dolog az lenne, ha lezárulna és vége lenne. Nem csak a mi oldalunkról.