Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

29. Fejezet: Hogyan tudlak így szeretni?

- De nem történt meg. - fordul hátra TaeHyung. - Ne játszatok öregasszonyokat. Nem történt semmi rossz és... és ennyi. Nézzétek a jó oldalát. Egy hétig nincs suli, aztán pedig ott van a négynapos szünet a félévi vizsga előtt. Lazíthatunk, hála a szuicid kislánynak. - szinte elfolyik mellettem az ülésen, mire mind ketten jól hallatóan sóhajtunk fel Jiminnel.
- Meglepő a szókincsed. Fogadok, hogy nem magadtól jött... - vágja a látszat barátom fejéhez Jimin, mire ő csak pufogni kezd az orra alatt.
- Hallottam, mikor a rendőrök beszélték, így hát rá kerestem a neten. Ennyi... Engem is érdekelhetnek dolgok és nem vagyok idióta. Csak tartalékolom az energiám és a tudásom másra.
- Én kérek bocsánatot...

EunJin szemszögéből:


Szótlanul ülőnk egymás mellett a rendőr-kapitánnyal, aki nagyon koncentrál a vezetésre, és a rendőr rádió folyamatos híreire. Lassan kezd engem idegesíteni a folytonos jelentés és szám variációk elmondása. Hosszan fújtatok, mikor végképp betelik a pohár, és az ablakba könyökölök. Remélve, hogy mihamarabb haza érünk.

- Idegesít? Sajnos nem kapcsolhatom ki. - sóhajt ő is hosszan és kicsit halkít rajta, majd rá pillant. - Tudod mik a számok? - Nem egy pisist fuvaroz haza, mert meglátta nyolc óra után kint csavarogni... De, nem. Nem tudom. - Sokkal egyszerűbb bemondani pár számot, vagy szót még végig mondani, hogy "Halálos fegyverrel való erőszak. Szóval, ha egy fegyverrel rendelkező személyről kapunk jelentést, akkor azt halljuk, hogy négyszáztizenhét. Sokkal egyszerűbb és életeket mentenek. - ecseteli nekem, mire én megforgatom a szemem. - Nem vagy valami lelkes... - Majdnem öngyilkos lett a szemmel láttára az egyik barátnőm... Fegyvert emelt rám, mert megijedt. Nem véletlenül nem vagyok túl lelkes... - Szóval fegyvert emelt rád is. Mikor? - néz rám azonnal. - Istenem... Békén hagyna még haza nem érünk? Így is - úgy is csak a felét fogná fel annak, amit mondok. A végén nekem is jelentenem kellene önt egy kétszáznyolcvannyolc-as kóddal... - nézek rá elég mérgesen, amire azonnal meglepődik és nagyokat pislog maga elé. - Nem vagyok olyan hülye mint hitte...
- Akkor miért mondtad, hogy nem tudod?
- Mert tudtam, hogy így is, úgy is elmagyarázza. - sóhajtok hosszan. - Így legalább fontosnak érezte magát és másról is beszélt, mit a ma történtek. Aztán kérdezősködne honnan tudom...
- Borzalmas személyiséged van... - vesz mély levegőt és idegesen lazít a nyakkendőjén, hogy kényelmesebben érezze magát. - Hosszú távon elég kellemetlen...
- Pedig csak hét perce van velem össze zárva. Ha nem akaratos és megérti amit mondok, vagy elfogadja, akkor én is normálisan fogok viselkedni.

A kocsi lassan lassul le az utcánkban, majd végül leparkol a ház előtt, így sikeresen előtte szállok ki és csapom be a jármű ajtaját. A bejárati ajtóhoz megyek nyomomban a rendőr kapitánnyal, aki szinte azonnal jegyzetelni kezd, pedig még csak a ház bejáratánál állunk. A szemeimet megforgatva nyitnám ki a zárt, de az nem fordul tovább. Szóval anya itthon van... Valószínű felhívták, hogy mi történt a suliban, és mivel elég fontos vagyok neki az utóbbi időben, így haza sietett.

Mély levegőt veszek és mindenre teljesen felkészülök, ami az ajtón túl várhat rám, majd lassan nyitok be, ahol szinte azonnal anyával találom szembe magam. Amint belépek a szűk előtérbe azonnal a nyakamba omlik és úgy ölel magához mint még soha. Szinte szét nyom a nagy erejű szeretetével, de még is annyira jól esik tőle ez a szeretet. Érzem, hogy fontos vagyok neki... Mindennél fontosabb...

- Hallottam mi történt... - suttogja a fülembe. - Ugye nem esett bajod...?
- Nem anya. Semmi bajom. - tolom el mosolyogva magamtól. - Nem történt nagy baj és én is egybe vagyok. - simítok végig a karján, amikor a tökéletes anya-lánya pillanatot a mögöttem álló rendőrkapitány zavarja meg, egy erőltetett köhögéssel. - Tényleg... Anya. - fordulok félig a férfi felé. - Ő Kang KunJae, a Busani rendőrkapitány.
- Örülök a találkozásnak. - hajol meg óvatosan anya, amit a férfi viszonoz. - Heo EunMin.
- Szintén. - bólint a férfi. - Szeretnék feltenni a lányának pár kérdést, ígérem nem zavarok sokáig, csak tíz, esetleg húsz percig. - leveszi magáról a zakóját, még én is kibújok a felsőmből, így csak egy trikó marad rajta. Illedelmesen veszi le utánam a cipőjét, majd szépen az enyém mellé teszi, mi több még igazít is rajtuk. Meglepődötten rántom feljebb a szemöldököm, de végül megjegyzés nélkül hagyom a gesztusát, így csak megforgatom a szemem. Lassú léptekkel indulok a nappaliba, azonban anya édesen csengő hangjára vissza kapom a fejem.
- Csináljak egy kis teát? Van hozzá sütemény is.
- Jól hangzik. Köszönöm. - lépked utánam az arcán széles vigyorral a férfi, de próbálok nem tudomást venni róla és leülök a kanapéra, szembe a fotellal, ahova ő telepszik le. Férfiasan emeli a térdére a lábát, így arra pakolja rá a jegyzetfüzetét és folytatja az írást. - Nos... Akkor kezd az elején. Hogyan kezdődött?

Mély, és hosszú levegőt kezdek mielőtt bele kezdenék. Erősen köszörülöm meg a torkom, hogy véletlenül se mondjak olyat amit félre érthetne, esetleg szándékosan rosszul értelmezhetne.
- Az ebédlőben ültünk, mivel... ebédszünet volt. Szinte az egész iskola ott tartózkodik ilyenkor, mivel csak ott van büfé. - a mondatom közben kitartóan bólogat, és írogat. - Szóval... Éppen ettünk, amikor besétált. Nagy volt a hangzavar és... bezárta az ajtót. Nem emlékszem már, hogy hogyan történt, de... gyors volt. Mire észbe kaptam már mindenki a földön feküdt és lemerevedve figyelte őt, ahogy... fegyvert... fegyvert nyom a fejéhez. - mondom kicsit elbizonytalanodva. Hogy a fenébe eshetett így ki, hogy mi történt...? Ennyire megijedtem volna, vagy mi a fene? Így vissza gondolva a képre, ahogy ott áll mindenki előtt...
- Ezek után te felálltál és beszélgetni kezdtél vele, igaz? Miről beszéltetek?
- Mindenről. Ami éppen az eszembe jutott abban a pillanatban. A családjáról, a dolgokról, amik a napokban történtek. Nagyon kiborult, mikor nem olyan rég az osztálytársai lefényképezték az öltözőbe meztelenül és a kép bejárta az egész iskolát.
- Szóval valakik lefényképezték őt meztelenül, de ő nem jelentette az esetet. Miért nem tette? Ez személyiségi jogok megsértése. Te nem ajánlottad neki, hogy forduljon a rendőrség felé? - szegezi nekem a kérdést, mire végig fút a hátamon a hideg és csak most realizálódik bennem, hogy semmit nem tettem az ügy érdekébe, csak saját dolgommal törődtem...
- Nem... Sajnos, nem jutott az eszembe és mi nem is vagyunk annyira jóba. Csak beszéltünk párszor, de nem gondoltam rá, hogy mit kellene tennie. Rosszul is érzem magam miatta, hogy nem törődtem vele.
- Értem. Utána?
- Tovább beszéltünk és felé indultam, ilyenkor emelte rám a fegyvert, hogy távol tartson magától, de... Nem akart bántani. Épp ellenkezőleg. Túl mocskosnak, rossznak érezte magát, így nem engedett közel magához. Elmondta, hogy... megerőszakolták.

A kijelentésemre azonnal kihúzza magát és megáll az írással. Hitetlenkedve néz rám nagyra nyílt szemekkel várva, hogy mikor folytatom. Azonban nem megy. Muszáj nagy levegőt vennem, hogy ne hulljak szét és továbbra is használható legyek. Többnyire remegő kezekkel simítok végig a karomon és ölelem át magam.

- EunJin, kérlek folytasd. Ez egy elég lényeges információ. Mondta kik voltak? Látta az arcukat?
- Azt... Azt mondta... nem emlékszik hányan voltak. Látott arcokat, de képtelen vissza gondolni rájuk. Csak... az... az jár a fejébe, hogy hallja a srácokat, de nem beszélni, csupán a nyögéseiket. A karja... és... a bőre... lila. Tele van sebekkel. - simítok végig a karomon, még szép lassan feláll a szőr a hátamon, valamit a karomon. Már csak belegondolni is borzalmas ebbe az egészbe.
- Ez egy elég erős lökés lehetett, hogy ezt az egészet beindítsa a lány fejébe. - vesz ő is mély levegőt, majd nehezen írja le az előbb elhangzott borzalmakat. - Talán ezek lehetnek enyhítő körülmények.
Ezen a mondaton megakadok, és elfelejtek levegőt venni. Ez... Ez lenne az enyhítő körülmény...? Na és a kép...? Akik ezt tették vele azok nem bűnösek? Egyikük se?!
- Enyhítő... Enyhítő körülmény...? Az, hogy megalázták és megerőszakolták ki tudja hányan? - állok talpra és idegesen kezdek fel-s alá járkálni.
- Az is lehet, hogy csupán egy emberről beszélünk, csak ő képzelte többnek. Kérlek ülj le és nyugodj le. Folytassuk nyugodt körülmények között.
- Hallja amit mond?! - fakadok teljesen ki. - Beképzelte magának? Hogy a fenébe mondhat ilyet egy felnőtt férfi? Ebben az egészben Kiyo az áldozat! Húzzon el innen... - túrom hátra a hajam, hogy véletlenül se lógjon az arcomba, mert jelenleg képes lennék puszta kézzel kitépni, ha tovább idegesít. Vadul kezd forogni velem a világ, még teljesen rosszul leszek, kicsit el is kap a hányinger. - Nincs már mit mondanom. Menjen el. Most.

Belátja, hogy nincs miről tovább beszélnie, talán megbánja a szavait is. Bezárja a kis füzetét, majd talpra erőlteti magát és magamra hagy a nappaliba. Idegesen ülök vissza a fenekemre és borulok rá a térdeimre, hogy lenyugodjak. A hatalmas csendben tisztán hallom anya és KunJae hangját a konyha irányából, de valahogy most nem tud érdekelni, hogy fel is fogjam miről beszélnek. A telefonom rezgése húz vissza a jelenlegi jó pár perces zárlatomtól. Érdeklődve emelem fel a felsőtestem, hogy megleshessem kitől és milyen üzenet jött. Meglepődötten futom át a pár soros üzenetet, amint a tanársegéd, Kim NamJoon küldött.