Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

26. Fejezet: Mosolyogj nekem...

- EunJin... - reked el a hangom a neve végére és nem bírom tovább. Előtörnek a könnyeim és hangos sírásba kezdek a szeme láttára. Úgy kezdek előtte zokogni, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg azt a játékot, amire már napok óta vágyik, ez pedig nagyon is meghatja és elém térdel. Azonnal a nyakába borulok és a kabátját kezdem eláztatni a forró könnyeimmel. Jól esik az ölelése, főleg most. Őt akarom ölelni egész életemen át... Érezni akarom a teste melegét és a finom illatát, ami teljesen megtölti a tüdőmet. Szükségem van rád... EunJin. Mindig is szükségem volt.

Jimin szemszögéből:

Hosszan fújtatva hajtom hátra a fejem és szorítom ökölbe a kezem, ahogy elhagyja a szobám. Össze zárom a szemem még elő törnek a könnyeim és egyre jobban kezd össze szorulni a mellkasom. Miért fáj ez ennyire? Mintha kést forgatnának a torkomhoz és semmit nem tudok ellene tenni. Egész nap ezt érzem és most, hogy tudom hova rohant csak még jobban fáj. A könnyeimmel tűzködve ülök fel, majd a térdeimre borulok. Nem is foglalkozva semmivel kezdek bele a sírásba. Minden fájdalmamat kiadva markolom a lábaimon pihenő takarót remélve, hogy jobb lesz, de hiába. Kénytelen vagyok megszabadulni ettől az érzéstől. Belülről fog felemészteni ez az egész, ha így haladok. Ki akarom verni a fejemből, hogy elfeledkezhessek róla, de hiába. Nem megy. Ha lehunyom a szemem az arcát látom magam előtt, ahogy mosolyog rám. Ha csend van tisztán hallom a hangját, ami teljesen bezengi a fejem. Érzem az illatát, már csak berögződve is... Itt lett volna az esély, hogy bevalljam neki, hogy elmondjam mit érzek, de itt hagyott. Egy méretes idióta vagyok, hogy nem mondtam el neki akkor amikor tudtam. Nehezen egyenesedek fel és húzom ki magam, hogy az alkarommal durván letörölhessem a szemeimet.

- Sajnálom Maxie... - pillantok a halkan nyávogó kis cicára, aki lapítva figyel engem a tányérja mellől. - Nem akartalak megijeszteni... - lógatom le a kezem az ágy mellé, amire ő rögtön ugrik és már szalad is hozzám, hogy jó alaposan belém dörgölőzhessen, egyúttal fel is tudjam venni. Az ölembe engedem, mire azonnal dorombolni kezd a kezeim alatt még simogatom. - Élvezd ki, hogy még nem szeretsz senkit... Addig senki nem tud fájdalmat okozni neked... - simogatom a kis fejét, amivel időnként a kezemhez bújik. - Vagyis... - kuncogok fel halkan rajta.

Hosszas simogatás után el is alszik, így magam mellé téve kapcsolom le a lámpát és teszem le a szemüvegem. Az oldalamra fordulva hunyom le a szemem, hogy lezárhassam a mai napot, de a telefonom rezgése megzavar. Magamhoz húzva az eszközt ülök fel és nézem meg a beérkező SMS-t EunJintől. "Aludd ki magad, nem bírnám ki, ha hétfőn nem ülhetnék melletted." Szinte azonnal forró könnyek áztatják el az arcom, és szélesen mosolyogva olvasom el többször is az üzenetet, még a látásom homályossá nem válik a könnyektől.

- Te is... Én se tudnám elviselni, hogy ne legyél mellettem... - suttogom el a telefonomnak. - Szeretlek... - ölelem magamhoz az eszközt, még vissza fekszek és szép lassan el nem nyom az álom. Ez az első lépés a vallomáshoz, de bőven elég ahhoz, hogy egyenlőre jobban érezzem magam.

EunJin szemszögéből:

Lemerevedve nézek el mellette és próbálom felfogni az előbb hallottakat, ami nagyon is nehezen megy. Képtelen vagyok feldolgozni minden szavát, amivel az elmúlt tíz percben megtöltötte a kocsit. Hitetlenkedve rázom meg a fejem, remélve, hogy elfelejtem az összes mondatát, de nem megy. Csak azon tudok gondolkodni, hogy hogyan kerülhetett bele ebbe a hülyeségbe, mert annyira hihetetlen. Mély levegőt véve kezdenék bele egy nyugodtabb reagálásba, de nem jönnek ki a számból hangok. Mi a fenét tudnék mondani arra, hogy... selyem fiú? Rá pillatok és látom mennyire meg van semmisülve előttem. Könnyesek a szemei, szinte már kisírtak. Az arca vörös az egész helyzettől és valószínű egy elég erős ütéstől, mert szép lassan kezd az egész bedagadni.

- Jimin... Jimin tud erről...? - szólalok meg nehezen és hosszan hunyom le a szemem. - Igen... - adja meg a választ percekkel később, de csak azt éri el vele, hogy össze szorul a mellkasom. Talán féltékeny lennék, hogy nekem egyikük se mondta el? Nagyon is úgy tűnik. Idegesen csapom be magam mellett a kocsi ajtaját, ezzel teljes sötétséget teremtve a gépjárműben. - Nagyon sajnálom... - Mit JeongGuk? Az egyetlen amit sajnálhatsz, hogy nem mondtad el. A te tested! Azt csinálsz vele amit csak akarsz! - fújtatok hosszan, hogy most ne kiabáljak vele. - Hogy lehetsz ennyire... Ah... Még most is drogozol? - Tudod, hogy arról nem lehet csak úgy leszokni... Csak... egyre kisebb az adagom... - vallja be őszintén, amin nekem nagyot dobban a szívem. Képtelen vagyok rá haragudni basszus... - És csak hétvégén... szedem... - Ha nem jövök vissza mennyire leszel drogfüggő? - fordulok felé, de a vaksötét miatt nem látom az arcát. - Hatalmas mázlid van, hogy még idő előtt elkezdted letenni. - Tisztában vagyok vele... - folytatja a meghunyászkodást. - Ideje haza mennem... - szállna ki az autómból, de azonnal rá zárom a kocsit. - Ez most mi? - Azt hiszed ezek után engedlek vezetni? Vagy egyedül lenni otthon? - indítom be a kocsit és gyorsan kötöm be magam. - Az... Az lenne a legbiztosabb, ha ma nálam aludnál. Félek, ha most haza mész a droghoz fogsz fordulni, hogy megnyugodj, jobb lesz ha ma este ott alszol nálunk.

A indokaimmal nem kezd veszekedni, tisztában van azzal, hogy igazam van. Így csak némán köti be az övét és indulunk el haza. Életem legkisebb vágya volt felhozni magamhoz JeongGukot mikor nincs itthon anya, mert tudom milyen, ha rá jön a dughatnék, volt már részem megtapasztalni... de ebben az állapotban beszélni is alig mer velem, ez az egész túlságosan is felkavarta, amit meg is értek. Ki a fenét ne kavarna fel ez az egész helyzet? Hatalmas önuralom kellett, hogy ne essek össze és kezdjek kislány módjára sírni, viszont akkor sokkal rosszabbul jöttünk volna ki ebből az egészből. Valamint nem engedhettem, hogy bármi baja legyen ennek az idiótának.

Lassan parkolok le a házunk előtt, ahol már nem áll anya autója. Valószínű elindult az éjszakai műszakára. Egyszerre szállunk ki a kocsiból, majd sétálunk a házhoz, amit kinyitok és magam előtt engedem be a sötét otthonunkba.

- Azt hiszem van a hűtőben maradék. - kapcsolja fel a villanyt még én bezárom az ajtót. - Vedd ki és melegítsd meg. - indulok utána a konyhába. - Nem akarom meg enni előled...- Én már ettem, nem is keveset. Örülnék neki, ha most kicsit kiengednél. Egyél egy kicsit, majd szaladj el lezuhanyozni és utána lejegeljük az arcod, hogy annyira ne fájjon és biztos van rá valamilyen kenőcs itthon. - mosolyodok el és leülök a pulthoz, még ő nehezen, de kikeresi a műanyag dobozt, amiben olajos tészta van pár szelet marha hússal. A mikróba teszi és rá kapcsol két percet, majd csak a mikró zúgása tölti meg a teret. Nekem háttal támaszkodik rá a pultra még nem lassan, de megszólal.- Ne csináld ezt... - előre billenti a fejét, hogy véletlenül se lássam az arcát. A mikró jelző pittyegése zavar bele a mondani valójába. - Ne mosolyogj így rám... Ezek után, egyáltalán nem érdemlem meg...
- Ne mondj ilyet... - sóhajtok hosszan és talpra erőltetem magam, hogy hozzá léphessek. Az arcát kutatva simítok végig a hátán. Másodpercek alatt szúrom ki a könnyes szemeit és az utat törő könnycseppeket. - Kérlek...

A karján végig simítva fogom meg a kezét, hogy fordítom magam felé, hogy láthassam az arcát. Óvatosan, emelem az arcához a kezem, hogy lassan húzhassam ki a szemeiből a sötét tincseit. Könnyektől áztatott tekintettel néz a szemeimbe, még én halványan mosolyodok el. Sokkal magasabb mint Jimin... Még is, sebezhetőbb mint ő. Szinte érzem, hogy egy rossza pillantás miatt darabokra törhet a kezeim között, nem olyan mint eddig, de ez... ez az a JeongGuk, akit én ismerek. Erősnek mutatja magát, közben pedig belül szét van esve és magányos. Olyan mint én, csak rettenetesen makacs... Nem ismeri be magának...

- Én itt vagyok neked, Kookie... - simítok végig az arca épp oldalán. Megfeszül és nagyra nyílnak a szemei. Érzem, hogy nagyon is örül annak amit mondok neki. - Na... Gyerünk. Nem bírom elviselni, hogy így látlak... - törlöm le az újra elő törő könnyeit. - Mosolyogj nekem...

Lassan mosolyodik el és már ölel is szorosan magához, hogy véletlenül se hagyjam el egy pillanatra se. Időnként minden embernek muszáj felvennie egy ilyen álarcot, csak, hogy ne mutassa magát gyengének mások előtt. Pedig egyáltalán nem baj, ha az ember érző lény és több mint egy érző hús és bőr tömeg. Igaz, JeongGuk...?