Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

28. Fejezet: Feszült helyzetben

Vadul kezd verni a szívem, ahogy egyre beljebb sétál, majd hirtelen torpan meg. Senki se meri levenni róla a szemét, és moccanni se mer, én még egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Azonban, ahogy a keze kicsúszik a zsebéből egy pisztolyt szorongatva teljesen megszédülök. Lassan engedem a számhoz a kezeimet, ahogy megpillantom az arcát a kapucni alatt. Istenem... Kiyo...

EunJin szemszögéből:

Teljesen lemerevedve figyelem a lány, aki könnyes szemekkel pillant körbe a rá szegeződő tekintetek tömegén. Érezni lehet a feszültséget és a félelmet a levegőben. ami akár egy rossz, szmogos köd telepszik az egész iskolára, legalábbis azokra, akik úgy döntöttek az iskolában ebédelnek, mindenki retteg, hogy mi fog ebből kisülni, amit teljesen meg is értek. Ez az egész szituáció magából kiindulva is borzalmas... Mit akar azzal a fegyverrel? Kit akar könyörtelen módon lelőni...?

- Kiyo. - szólal meg az egyik tanár, talán az egyetlen, aki jelenleg bent van az ebédlőben. Automatikusan pillant mindenki a férfira. Az öreg matektanár óvatosan áll fel a helyéről, hogy közelebb férkőzhessen a fegyveres lányhoz. - Nem kell ezt tenned... - indulna meg, de Kiyo azonnal a saját fejéhez emeli a fegyvert. Valaki a terem egyik részéből hangosabban sikít fel, így a férfi kénytelen megtorpanni tudva, hogy jelenleg semmit nem tehet. Jó páran azonnal lecsúsznak a székekről és a földön kuporognak össze, van, aki az asztal alá kúszik és ott próbál menedéket találni.
- Senki ne mozduljon meg... - szólal meg kétségbe esetten a könnyeitől küszködve. - Senki ne jöjjön a közelembe. - fordul körbe.
- Kérlek Kiyo... Hadd segítsek... - ereszkedik térdre jó pár méterre a lánytól. - Nekem senki nem tud segíteni... - kezd néma sírásba és megremeg a kezében a pusztító fegyver. - Azt akarom, hogy mindenki lássa... Hogy emlékezzenek arra mit tettek... Hogy ez mindenki hibája - szorítja össze a szemeit és kibiztosítja a fegyvert, majd húzná is meg a ravaszt.

Ösztönösen pattanok fel, hogy tegyek valamit az öngyilkossága ellen. Akármennyire is rettegek... Félek, hogy talán rám emeli a fegyvert és akarata ellenére lő le. Tudom milyen mikor valaki kiszámíthatatlan, én is rengetegszer jártam hasonló cipőben.
- Kiyo. - nézek egyenesen rá. A hangomra erősen szorítja össze a szemeit és kezd egyre jobban sírni. Bátorkodok tenni pár lépést. Az idő szinte megáll körülöttünk és minden eltompul, csak rá figyelek, ő pedig a hangomra, ami egyre jobban zúghat a fejében. - Sajnálom, hogy pénteken nem voltam ott... Nagyon önző voltam... - Becsaptál engem... - engedi lejjebb a nehéz fegyvert, így óvatosan indulok még közelebb felé. - Azt mondtad... benned bízhatok... - Tudom... De igaz volt... Én. Én segíteni akarok neked... Itt vagyok. Most... tedd le a fegyvert... és semmi baj nem lesz... Megoldjuk ezt az egészet, ketten. Csak bocsáss meg nekem...
- Nem tudsz segíteni! - ordítja el magát, amire azonnal megállok és szinte lefagyok. Nyugodtnak kell maradnom... Ha kapkodok, azzal csak bajt csinálok, ennél is nagyobbat. Lehet ezzel az egész hősködös baromsággal nem csak kettőnk életét kockáztatom. Miért érzem, hogy ma valaki meg fog halni itt...? Ha valaki mást öletek meg vele, az én kezemhez is vér tapad. - Fogalmad sincs semmiről... Senkinek nincs...
- Mond el. - vágom rá szinte azonnal gondolkodás nélkül. - Tudni akarom mi bánt. Érdekel mi van veled... Csak mond el nekem, rendben. Nem mozdulok el innen, csak ereszd le a fegyvert és mond el mi a baj... Beszéljünk meg mindent, csak rád figyelek.

Hosszú pillanatok múlnak el, nekem perceknek tűnve. Gyorsan ver a szívem, szinte a torkomban érzem dobogni, hallom a ritmusát a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim patakokként izzadnak és nem győzőm a nadrágomba törölni a kezem apró mozdulatokkal. Egy rossz szó, vagy mozzanat és mindennek annyi... Vagy nekem, vagy neki, vagy valakinek, aki az asztal alatt akarja túlélni ezt az őrültséget.

- Biztos... tudni akarod...? - vesz mély levegőt.
- Igen. Szeretném. Tudni akarom. Kérlek szépen meséld el nekem. Nem lesz semmi baj. - nyelek nagyot. A testemet átjárja az izgalom, folyamatosan remegek és bizonytalanul tartom a testem, ami hatására a lábaim és az egész hátam, nyakam fájni kezd. Nem fogok tudni sokáig állva maradni.
- Engem... Mindenki bánt... Mindenki belém rúg, mert... más vagyok... Mindenki piszkál és...
- Ez ellen nem tudunk mit tenni, Kiyo. Az ilyen dolgok tesznek minket erőssé és tapasztaltabbá. Túl kell lépned a gyerekes szívatásokon és csak előre kell nézned nem törődve senkivel.
- Én nem vagyok ilyen. Kénytelen vagyok rá... - kezd újra sírni, ami eléggé elbizonytalanít. - Én nem vagyok erős... Nem vagyok olyan mint te...
- Te erősebb, és jobb vagy nálam. - lépek egy aprót, de azonnal vissza kapja a fejéhez a fegyvert. - Sok rossz lépésem volt... Borzalmas dolgokat tettem... Olyan dolgokat, amiket nem kellett volna másokkal... Én is szenvedtem... Én is megakartam halni. Te jobb vagy mint én. Te szereted a családod. Szereted az anyád, az apád. Én ezekre képtelen voltam, képtelen voltam igazán szeretni másokat... Te jobb vagy ennél Kiyo. Jobb vagy mindnyájunknál... Soha senkibe nem rúgtál bele és ez az ami igazán számít.
- De engem bántanak... Mindenki bánt... Senki nem ért meg...
- Tudom, nagyon rossz érzés, de muszáj tovább lépned. Én itt vagyok. Segítek neked benne, a szüleiddel együtt, minden jó lesz, csak adj nekünk lehetőséget, hogy jóvá tegyük a többiek hibáit. Hosszú és nehéz lesz, de sikerülni fog, csak... Bízz bennem... - lépek még párat, így csupán egy két méterre kerülök tőle.
- Ezen nem tudtok segíteni. Se te... se más. Ezt nem teheti jóvá már senki se. Kihasználva érzem magam... mocskosnak és nem tudom magamról lemosni! - ordítja remegő hangon, amitől teljesen össze szorul a mellkasom. Itt... nem csak gyerekes szórakozásról van szó. Ez már jóval több, mint amire gondoltam az elején. Itt már nem csak gúnyolódásról és szívatásokról van szó. Ismerem ezt a nézést, a hangsúlyt, csak én szerencsére nem jutottam el idáig anno MinJunggal. Ki tudtam időben szállni.

- Mi történt? - kérdezek rá félve, tudván, hogy mi lesz a válasz. Érzem, bizsergek a tudattól és elkap a harag, ahogyan egyre jobban bele gondolok.
- Az a kép... Az az oka... Nem tudok, így élni, EunJin... Én képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, így teljesen leesik a fejéről a kapucni. Előbukkan a kócos, kontyba fogott ápolatlan és zsíros haja. Teljes látványt kapok a lila, véraláfutásos nyakáról, ami bebizonyítja, hogy amit gondoltam; igaz. !!!

- Kik tették ezt...? - lábad könnybe a szemem és nem bírom ki, hogy ne tegyek még pár lépést, miközben remegő kezekkel simítok a nyakamra, amin még mindig érzem az ajándékot, amit a szöuli estén kaptam - Kik voltak...?

- EunJin... Ne gyere közelebb! - emeli rám a fegyvert. Szembe találva magam a fegyver nyílásával azonnal lepereg előttem minden és mindenki, aki fontos a számomra. A fülembe kezd zúgni JeongGuk hangos, és kedves nevetése, még az orromat SeokJin epres illata tölti be, de mindennél jobban látom magam előtt Jimin mosolyát, ami mindig megmosolyogtat. Anya jut az eszembe, ahogy szorosan ölel magához, és homlokomra nyom egy lágy csókot. Percekig eszméletlenül állok a fegyver előtt, még sorba pereg le a szemem előtt minden kedves emlékem, vagy minden kegyetlen és borzalmas. Mikor apa azzal a cafkával csókolózott a konyhába, amikor össze pakolt és elhagyott minket. A férfi, aki majdnem elvette a szüzességem és megcsalta anyámat. Tina, aki átvert és becsapott, épp úgy mint MinJun, aki csak kihasznált, hogy megfektessen.
- Mit tettek veled...? - kérdezem ijedten, próbálva erős maradni, de a hangom elcsorbul a mondatom végére.
- Rám támadtak... Nem tudom hányan voltak, nem emlékszem az arcukra, a hangjukra... csak arra amit tettek... Tisztán emlékszem, mindenre... Ahogy a nevemet mondják... a sírásom és sikításom mellett hangosan nyögnek... Hogy sorra... használnak engem... - szorul el a hangja a mondat végére, még bennem, csak haragot és kétségbeesését kelt. Hogy... Hogyan tehette ezt bárki is...? Pont vele...?
- Meg tudjuk oldani... - lépek közelebb hozzá könnyes szemekkel. - Mindenki megkapja a büntetését...
- Nem... Ez... Nem fog változtatni semmin...
- De... Igenis fog. Bátrabb vagy mint én... Sokkal bátrabb, mint én valaha leszek. Képes vagy beszélni arról ami bánt, ami rossz... Én soha nem voltam rá képes, de elnyomtam magamban... Csak... barátokkal, a családommal voltam képes tovább lépni. Neked is menni fog... Anyukád és apukád melletted van, és mindig ott lesznek neked, mert te vagy a lányuk, és te leszel a kistestvéred nővére, akire fel fog nézni... Ne mondj le egy olyan nagyszerű dologról mint a családod... Én bármit megtennék egy olyan boldog családért, ami neked van... - lépek még közelebb hozzá, egészen olyan közel, hogy a pisztoly csöve a hasamnak nyomódik, így ösztönösen hunyom le a szemem és merülök el még egyszer utoljára szeretteim arcában. Miért jár még most is Jimin a fejemben... Miért csak őt hallom, látom és érzem magam előtt...?

- Miért csinálod ezt...? - sír folyamatosan, még én lassan karolok a nyakába és húzom közelebb magamhoz legyőzve az összes félelmem, ami az elmúlt rövidke időben rám telepedett.
- Mert fontos vagy nekem és bízok benned...

A mondatom végére azonnal kiesik a pisztoly a kezéből és hangosat koppan az ebédlő hatalmas csempe lapjain. Szorosan ölelem magamhoz még torka szakadtából kezd ordítani és sírni a karjaim erős ölelése között. Minél messzebb rúgva magunktól a fegyvert adják be a lábaim a szolgálatot és egyszerre esünk le a földre, de ő nem is foglalkozik a helyzettel, csak hangosan zokog, én pedig egy pillanatra se engedem el. A sírása halk hátterében hallom meg a rendőr és mentő autók szirénáját, amik egyfajta megkönnyebbülést adnak, de korán se akkorát, mint az, amikor a karomba esett. Az étkező ajtaját percek múlva sikerül betörniük és kezdik kivezetni a diákokat, akik szinte rohanva menekülnek kifelé az épületből. Nem engedem el az ölemben síró lányt egészen addig, még meg nem jelennek a mentősök egy hordággyal. Nehezen sikerül leválasztaniuk rólam Kiyot, mert nem akar elengedni, de végül sikerül nekik. Eszméletlen állapotban fektetik fel a hordágyra, majd betakarva és kibiztosítva tolják ki az ajtón. A sarkamon ülve meredek utána egészen addig még egy kéz nem ér az arcomba, ez ránt vissza a valóságba és eszmélek rá, hogy a diákok helyett már rendőrök töltik meg az ebédlőt. Megfogva az egyenruhás férfi kezét húzom fel magam álló helyzetbe, de nem bírom magam megtartani, így ő kísér egy székhez, ahova biztonságban engedem le a fenekem.

- Rendben vagy? - pislog rám, amire én csak aprót bólintok és a földre pillantok a pisztolyt keresve.
- Nem kell félned. - toppan be, majd áll meg mellettem egy öltönyös férfi, és azonnal emeli is fel a jelvényét. - Kang KunJae vagyok, a Busani rendőrkapitány. A fegyvert már bizonyíték formájában össze szedtük, azonban lenne hozzád pár kérdésem az incidenssel kapcsolatban. - nem teljesen fogom fel mit is akar tőlem, így merev tekintettel bámulok el mellette. - Vagy... Hívjak egy mentőt? Esetleg beszéljünk később?
- Az... Az jobb lenne... - szólalok meg felszabadulva a sokkból, ami most jön ki rajtam a történtek után. - Nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni a kérdéseire, de... nem kell orvos.
- Teljesen megértem, ez egy eléggé zavaros helyzet és te... te vagy a nap hőse. Ha nem teszed, amit teszel könnyen lehet, hogy jó páran meghalnak ma. Bátor dolog volt amit tettél, de ez egy
komoly nyomozásnak tűnik. Fukuda Kiyo ellen eljárás fog indulni a történtek miatt.